Jézus megkeresztelkedése (Mt 3,13-17)

Máté evangéliumának 3. fejezete beszéli el Jézus megkeresztelésének történetét.

Keresztelő János azt hirdeti Júdea pusztájában, hogy az emberek térjenek meg. Ő az, akit Ézsaiás próféta megjövendölt az Ószövetségben, mint aki azt hirdeti a pusztában, hogy az emberek készítsék elő az utat az Úrnak.

Egész Jeruzsálem, sőt, egész Júdea, a Jordán folyó egész környéke kiment Keresztelő Jánoshoz, megvallották neki bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Azt hirdeti, ő vízzel keresztel, de aki utána jön, sokkal erősebb lesz, és Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd, azaz a jókat üdvösséghez juttatja, a farizeusokat pedig „olthatatlan tűzzel megégeti”.

Jézus eljön Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azt mondja neki, inkább fordítva kellene lennie: Jézusnak kéne megkeresztelnie őt, de Jézus ragaszkodik hozzá, hogy megkeresztelje, és János enged neki. Így végül Jézus a Jordán vizében, Keresztelő János kezéből veszi a keresztséget.

Amikor Jézus megkeresztelkedett és kijött a vízből, megnyílt a menny, és Isten Lelke galamb formájában aláereszkedett és Jézusra szállt. Egy hang hallatszott a mennyből, amely azt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”

Motívumok:

• víz – a keresztség jelképe, az élet és a megtisztulás archetípusa.
• keresztség, megkeresztelkedés – olyan élet kezdetét szimbolizálja, amelyben az ember önmagát, saját életét teljesen Isten eljövendő uralmának szolgálatába állítja. Jézus ebben látja az Atyától kapott megbízása lényegét. Isten ezt igazolja is, amikor lelke galamb formában Jézusra száll.

A megkeresztelkedés fordulópont Jézus életében: tanító, csodatevő szolgálatának kezdete, megváltóként való tevékenységének kezdete.

Jézus pere és kereszthalála (Mt 26,17-75; 27,15-55)

Jézus szenvedéstörténete, az ún. passió (=szenvedés, latin) mind a négy evangéliumban szerepel, és mind lényegében azonos módon beszéli el.

A zsidó nép először kedvezően fogadta Jézus tanításait, de a tömegek később kiábrándultak az alázatos és csupán lelki messianizmus láttán, lelkesedésük kihűlt, lelohadt. A zsidók ugyanis egy harcos és diadalmas Messiás után vágyódtak, aki felszabadítja őket a római uralom alól. Jézus útja idegen volt számukra, nem értették, és azzal vádolták, hogy jogtalanul nevezi magát Messiásnak és a zsidók királyának.

A papokat, a zsidó vezetőket felháborította, megbotránkoztatta az, hogy Jézus isteni rangot követel magának, hogy csodákkal és ördögűzéssel bizonyítja küldetését, és hogy azt hangoztatja, hatalmában áll Isten nevében megbocsátani a bűnöket. Végül a papi tanács istenkáromlás miatt mondta ki rá a halálos ítéletet.

Mivel Júdea római provincia volt, az ítéletet a római helytartónak, Pilátusnak is jóvá kellett hagynia. Pontius Pilatus (a név ejtése: „poncius pilátus”) létező történelmi személy: i.sz. 26-tól 36-ig volt Júdeában helytartó.

Pilátus politikai szempontból mérlegelte az ügyet, és nem találta bűnösnek Jézust, mert Jézus kijelentette, hogy az ő királysága nem ezen a világon van.

Pilátus ezért kísérletet tett Jézus megmentésére, a felizgatott, felhergelt tömeg azonban Jézus halálát követelte. A helytartó végül helyben hagyja a halálos ítéletet, de a felelősséget a zsidókra hárítja érte.

Jézust mint gonosztevőt végezték ki: a kor szokása szerint keresztre feszítették (az ókorban ez volt a legmegszégyenítőbb fajtája a halálbüntetésnek).

Az evangéliumokban a botrányos keresztre feszítés és a drámai kínszenvedés azonban nem győzi le Jézust. Isten diadalmas válasza a feltámadás, Jézus legyőzi a halált.

A keresztény ünnepek közül a nagypéntek Jézus kínhalálának napja, a húsvét pedig feltámadásáé.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!