Berzsenyi Dániel Vitkovics Mihályhoz című verse 1815-ben keletkezett. A költő második pályaszakaszának (1808-1817) termése, melyre Kazinczy irodalomszemlélete gyakorolt komoly hatást.

Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készült, s Kazinczyval való levelezése is megindult, így tevékeny résztvevője lett az irodalmi életnek. 1810-től többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy pesti íróbarátaival. Ennek hatására kezdte tanulmányozni és magáévá tenni a felvilágosodás gondolatrendszerét (szembefordult korábbi, immár maradinak ítélt nézeteivel, amihez nagy lelkierő és erkölcsi bátorság kellett).

Újabb költeményei a klasszicista elvekhez, ízléshez való közeledést mutatják, s egyre gyakrabban tartalmaznak filozófiai töprengést. Költői mintaképe ezúttal is Horatius volt.

Elmélkedéseinek fő témái: a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temető c. versek), a nők kultúrához, tanuláshoz való joga (Dukai Takács Judihoz), a vidéki és a városi életforma ellentéte (Vitkovics Mihályhoz), az ész mindenhatósága és a vakhit kárhoztatása (A Pesti Magyar Társasághoz).

Töprengéseinek legjobban két műfaj felelt meg: az epigramma és az episztola (mindkettő veretes klasszikus műfaj). Az episztola kötetlen tartalma és hosszabb terjedelme miatt különösen alkalmas volt egy-egy szabadabb gondolatmenet hosszas fejtegetésére (míg az epigramma egy-egy gondolat tömör megfogalmazását tette lehetővé). Berzsenyi legfontosabb episztolái A Pesti Magyar Társasághoz, a Dukai Takács Judithoz és a Vitkovics Mihályhoz szóló költői levelek.

A Vitkovics Mihályhoz szóló episztola Berzsenyi 1813-as pest-budai útjának jelenteteit idézi fel lelkes hangon. A vers címzettje Vitkovics Mihály szerb származású pesti ügyvéd, irodalmár, akinek irodalmi szalonja volt, jó barátságot ápolt a kor költőivel, legendás vacsoráin megtárgyalták a nemzet, a kultúra főbb kérdéseit. Kazinczy tanítványa volt, „triászának” egyik tagja, sűrűn leveleztek (Kazinczy is írt hozzá költői levelet 1811-ben Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz címmel, s ez indította meg a nyelvújítási harcot). Vitkovics magyar és szerb nyelven írt verseket, de művészete nem emelkedett olyan magas szintre, mint Berzsenyié.

Vitkovics kétszer említette levélben Kazinczynak, hogy Berzsenyi a fővárosban járt (1810, 1813). Amikor Berzsenyi Pestre látogatott, mindent megtett, hogy a kedvében járjon: pesti palotájába az irodalom neves személyeit hívja meg vendégül, de a vidéki költő nem érezte jól magát. Többet hallgatott, mint beszélt, s a vacsora végeztével sietve hagyta el a fényes társaságot.

Annak ellenére, hogy szenvedett vidéken, Berzsenyi minden idegszálával vidéki ember volt, ezért érezte magát idegenül a nagyvárosban. Vitkovics is megjegyzi, hogy Berzsenyi költészetének magas kultúráltsága és viselkedésének vidékiessége között leírhatatlan a kontraszt. Így Vitkovics nem is gondolta volna, hogy nemsokára megszületik a hozzá írt episztola, amely egy Pest-Budát dicsérő vers.

Vitkovics Mihályhoz

Midőn mosolygó bölcsességedet
Belém enyelgi szép epistolád,
Mellyet barátunk, Horvát érdemelt,
Melyben Horáccal fested a mezőt
S annak szelíden bájoló nyugalmát,
Vigabban érzek s boldogabb vagyok.
Szebbnek találom puszta lakhelyem,
Kertem virági szebben illatoznak,
Szebben nevetnek szőlőm fürtjei,
És kazlaimnak árnya hívesebb.

     Igen, de minthogy minden verselők
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

     Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédűlve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Mellyen zsibongva egy világ tolong;
Midőn körűltem minden él s örűl,
S ujabb meg újabb érzelemre gyujt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kivánhat-é még többeket szemem?

     Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel
Virághoz együtt ballagunk karöltve,
S a bölcs öregtől új lelket veszünk!
Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,
Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,
S vidám szabadság s tréfa a szakács;
Onnét Palinkhoz, Pécel dallosához
És mindazokhoz, kik barátaink,
S velünk egyenlőn tudnak érzeni.
Hol majd hazánknak ó s új dolgait,
Majd a világnak főbb történeteit
Száguldjuk által, és mustrára intjük
A föld királyit s büszke nagyjait;
Vagy majd Kopernik égi útjain
Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,
És a világok systemáit oldjuk;
Majd a morálnak mély törvényein
Platónkkal újabb s szebb respublicákat
Alkotva, Solont s a dicső Lycurgust
Lehozzuk embert boldogítani.

     Ha azt megúnjuk, mert mindent megún
Az ember, s édes a változtatás,
Szemünk legelhet Thespis bájvilágán
S a táncolóknak szárnyas rendein,
Szívünk örömre olvadozva repdez
A zengzeteknek szép koncertjein;
S ha kell, közel van kert, szőlő, liget,
Horáccal úntig ott kapálhatunk,
S nevetni fognak ott is a bohók.

     Mi kell tehát több? Élni és örűlni
S használni célunk, nem pedig heverni;
S a bölcs nyugalma háboríthatatlan
A pesti bálban s csörtetés között,
Mint a magányos rejtek árnyain.

     Nyugodni, enni, inni és alunni
Lehet mezőn is; oh, de mint örűljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, melly megértheti,
S mellyben sugárit tűkröztetheti.

     Van itt is ember, mondd, de millyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz,
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mindazt, aki boldogabb.
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom,
S aszott kezéből lesni sültemet?
Nem szebb-e Pesten vígan perleni
Werbőczi hajló nyelvén, és merészen
A szent igazság mellett harcra kelni?

     Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körűlte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti,
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.

     Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcseségnek titka és jele.

     Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman
Barátid édes társaságiban,
S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.

     Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk, s testünk nem beteg,
Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek? –
Igy ír, így érez, így él most barátod,
Ki téged, édes Miskám, megkeres
Az új Zephyrrel s első fülmilével,
S veled csevegni és nevetni fog.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!