A Levéltöredék barátnémhoz 2 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-4. versszak) a szüreti est lefestése. A vers az episztola műfajnak megfelelő beszédhelyzet megteremtésével indul: a beszélő megszólítja a címzettet, majd megjelöli a költői levél témáját. A 2. strófa első sora megígéri a szüreti esték leírását, és a következő 3 sor el is kezdi beváltani ezt az ígéretet.

Ennek megfelelően epikus, életképszerű elemek jelennek meg, a hűvös őszi este képei. A lírai én bemutatja a szüreti munka utáni magányos pihenést a kialudni készülő tűz mellett, illetve a cselédek távoli, víg lármáját.

A 3. versszaktól a beszélő figyelme önmagára fordul, a külső történések helyett a belső lélekállapot kerül a középpontba. Ennek megfelelően a beszédmód is vallomásos beszédmód lesz. Igazi önarcképet fest a költő a szüret elcsendesedett estéjén.

Ezzel párhuzamosan a környezet külső elemei („Kanócom pislogó lángjai”, „őszibogárnak búsongó hangjai”) a lélek belső rezdüléseit fejezik ki, metaforikus jelentést nyernek. Gyakorlatilag minden, amit a beszélő megnevez, lelki jelenséggé válik. Az élet konkrét képeit rezignált hangulat lengi körül. A szüret-esti hangulatkép szuggesztíven tolmácsolja Berzsenyi érzéseit.

A 2. egység (5. versszak) egy összegző rész, mely az eddig megjelenített magányos, melankolikus lelkiállapotot elvonatkoztatja a konkrét élethelyzettől. Eloldja a 2. versszakban megjelölt pontos időtől, és a lírai én élethelyzetére általánosan érvényes létösszegzéssé emeli. Olyan létösszegzéssé, amely egyetlen lelkiállapotban fejezi ki a beszélő életének döntő megváltozását, kiüresedését.

Az önábrázolás jelképteremtő szándékát nyomatékosan bizonyítja az utolsó versszak első mondata: „Életem képe ez.” Ez a mondat az egész versnek új jelentőséget ad: élete képe ez, a távoli hangfoszlányokkal, a pislogó gyertyafénnyel.

Az utolsó strófa képrendszerének számos eleme visszautal a vers korábbi, konkrét élethelyzetet leíró motívumaira. Közben egyértelmű az is, hogy a lírai én általános léthelyzetét jellemzi metaforikusan.

• az „elestvéledtem” metafora a 2. strófa „Lefestem szüretem estvéli óráit” sorával létesít párbeszédet. De míg ott az „estvéli” egy konkrét időpontra utal, addig itt már a létösszegzés metaforája: a lelki öregség élményét fejezi ki.
• az „élet vidám álorcája” a 2. strófában található „vígság lármái”-ra utal vissza. De míg ott a szószerkezet még a külső környezetre vonatkozik, addig itt a lírai én belső állapotát, lelkiállapotát fejezi ki. Így itt a jelentése is az előző ellentétébe fordul: ott vidámságot jelent, itt az elégikus lemondást érzékeljük benne.
• a kihúnyófélben levő tűz motívuma is megjelent már a 2. („Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem”) és 3. („Kanócom pislogó lángjait szemlélem”) versszakban. Ezek még konkrét tüzek (pipa, gyertya). A zárlatban a tűz a „szelíd szerelem hamvadó szikrája” metaforában jelenik meg, s itt már átvitt jelentést hordoz. Itt a gyengülő életerőre, a heves érzelmek hiányára utal: a lírai én már rezignáltan viszonyul a világhoz.

Ez a szikrametafora a korábbi tűz-jelentésekbe is visszasugárzik, így a vége felől olvasva a verset értelmezhetjük metaforikusan a „tüzemet gerjesztem” és a „pislogó lángjait szemlélem” szószerkezeteket is: a lírai én tüze, életenergiája is gerjesztésre szorul, mert épp csak pislákol már.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!