A mű beszédhelyzete: E/2. személyt használ a költő, tehát van egy beszélő és egy megszólított, ahogy az eredeti versben is. De míg Horatius verse valóban szól valakihez (akit megnevez a címben), addig Berzsenyi költeménye önmegszólító.

A címben szereplő Horatius se nem a megszólított, se nem a beszélő. Ezeket az értelmezési lehetőségeket a 2. strófa kizárja. Azt írja ugyanis: „Halljad Flaccus arany lantja mit énekel”. Azonkívül nincs a beszélő és a megszólított viszonya ábrázolva a versben (Horatiusnál az idősebb, bölcs barát ad tanácsot).

A cím egy tulajdonnév, témajelölő. Berzsenyi Horatius nevét teszi meg címnek („Horác” Quintus Horatius Flaccus római költő 19. századi magyarosított neve).

A Horác 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-2. versszak) egy reménytelen estét ábrázol, melyen a lírai én barátjának mesél. Ő Horatiustól remél vigasztalást.

Az első versszak képei az elmúlást idézik (téli képek, hó). „Zordon fergetegek rejtik el a napot, / Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,” Valóságos a környezet: a természet erejét, a tél tombolását jeleníti meg. A tájat Boreas (csípős északi szél) avatja méltóságteljessé és egyben idegenszerűvé.

A Kemenes (amely Vas megyében levő dombvonulat) és a Ság-hegy Berzsenyi szülőföldjét idézik. Ez egy monumentális kép az első strófában, amit a „nézd” szóval bizalmassá tesz.

Az első két strófát a kint és a bent ellentéte uralja. A kinti táj komor, téli hangulatú, kint nincsenek emberek. Bent azonban vidám társaság van együtt, akik a kandalló tüzénél boroznak.

A 2. egység (3. versszak) bemutatja, ahogy a múló idő magával sodorja a szelíd érzések, a vidámság, az öröm, a szerelem pillanatait.

A 2. és 3. strófában idéz Berzsenyi a Thaliarchushoz című műből. Megtartja annak logikai menetét, de az ő verse borongós és szomorú (az eredeti költemény vidám, idilli, játékos). Az idő múlása, az öregedés miatti keserűség kap hangot. Ellentétbe állítja a fiatalságot és az öregséget.

A 3. egység (4. versszak) a viszonylag nyitott képi zárlat, amely új árnyalatot, új kiterjedést ad a vers jelentésének. A kilőtt nyíl, a zuhogó patak a beszélő legfélelmetesebb élménye: amit kezében tart, máris elmúlt. Egy örök témát jár körül, s ez az idő múlása (a suhanó nyíl és a csobogó patak az idő metaforái). Olyan gyorsan hagyja el minden, hogy tulajdonképpen örökre egyedül van.

Az utolsó versszak idő-metaforájának a Leuconéhoz című vers volt a forrása. Horatius tanítását veszi át Berzsenyi és adja át az olvasónak. Arra tanít, hogy a jelen fontosabb a jövőnél. Nem számít, milyen mesze van a tél (öregség), örülni kell, amíg lehet. A holnappal ne törődj, mert hamar múlt lesz belőle. Csak a jelen pillanat a miénk.

„Használd a napokat, s ami jelen vagyon, / Forró szívvel öleld (…) / Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, / Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.”

Horatius bölcs tanácsokkal, erkölcsi tanulsággal zárta le Leuconoéhoz című carmenjét, Berzsenyi azonban a maga versét nyitva hagyta, két záró hasonlatával az élet reménytelenségét, céltalanságát sugallva.

Horatius gondolatát adja át ugyan, de nála egész más hangulata van ugyanannak az üzenetnek. Keserű, lemondó gesztussal biztat, hogy „élvezd a mát”. Ez annyit tesz: addig élj és örülj, amíg lehet.