A vers témája: egy ima elmondása, a felsőbb erőkhöz fordulás. A beszélő kis porszemként fohászkodik Istenhez, a legfelsőbb erőhöz. Isten keze alatt szeretne maradni halála után is.

A költemény eget és földet, Istent és embert, teremtést és elmúlást, életet és halált egybefoglaló, tömörségében hatalmas távlatú, a világegyetemet, „e nagy Minden ezer nemét” megjelenítő mű.

Korstílus: klasszicista a versforma és a verselés (nem árad a zeneiség, zeneietlen, nehézkes hangkapcsolatok), a romantika felé mutató stílusjegy a nagy távlatokat összekapcsoló (bár még visszafogott) képiség, az elégikusság és a személyesség. Ugyanakkor ez a személyesség felemás módon érvényesül.

A vers az objektívtől és általánostól a szubjektív és egyéni felé halad, az eszme és ismeret felől az érzelem felé. A mű még nem a modern értelemben vett élmény-és életköltészet jegyében született, de itt a költő már egy „érzelmi rácsra” feszíti ki az eszmét, az ismeretet. Az eszméket érzelmi töltéssel telíti, ezáltal szubjektivizálja, de anélkül, hogy az eszme személyes élményből származó hőfokot kapna.

Így valósul meg a preromantikus, a műfaji kereteket még nem szétfeszítő személyesség. A személyiség és az érzelmek ebben a korszakban még „páncélt” viseltek, tárgyias, személytelen jellegűek voltak. Az eszmék teljes (romantikus) élménnyé formálása még nem történt meg. Berzsenyi ennek az átmeneti kornak a költője.

Nyelvezete sem romantikus, csak nyomokban preromantikus (nincsenek szokatlan szókapcsolatok, asszociációk, nincs romantikus nyelvteremtő erő, fantázia és látomásosság, nincsenek metonimikus, szinesztéziás szókapcsolatok, nincs nyelvi muzikalitás, nincs allegorikus elburjánzás). A klasszicista fegyelem (formai szigor), intellektualitás és egyszerűség még megvan, ugyanakkor a klasszicizmus nyelvi rendszerét már meghaladta.

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, ellentét, ismétlés, megszólítás, felkiáltás, költői jelzők

Antikizáló kifejezések: aether Uránjai, Zenith, Nadir. A vers nincs teletömve antik utalásokkal, ami ma inkább erény, érték.

Szókincs: fennkölt, ünnepélyes, dinamikus nyelvhasználat jellemzi, mely messze felülmúlja a köznyelvi szintet (pl. „Bölcs kezeid remekelt csudái”, „Te hoztad e nagy Minden ezer nemét”, „a nagy idők folyamit kiméri”, „Rendeltetésem pályafutásain”). Erő, energia sugárzik a nyelvezetből, barokkos monumentalitás jellemzi. Az antikizálás ellenére Berzsenyi inkább késő barokk-felvilágosult, mint klasszicista költő.

Beszédhelyzet: a lírai én Istenhez fordul, akit megszólít, megszólítások: „Isten” (1. versszak), „Dicső!” (5. versszak). A versindító megszólítás inkább csak intonálás, mint imádságforma: azt sugallja, hogy a megszólító és a megszólított is jelen van, ugyanakkor Isten személytelen, tárgyias módon van jelen, nincs pl. birtokos személyrag kötve hozzá, így a 2. személy inkább a 3. személy funkcióját tölti be.

Ez klasszicista megszólításforma, főleg elvont fogalmak esetében használták. A személytelenség, a távolságtartás azt sugallja, hogy a lírai én és Isten össze sem mérhető, a beszélő hódolatot érez a megszólított iránt, akihez nem érhet fel. Isten vakító fényszerűsége és Napszerű egyedülállósága, önállósága is eltávolító jellegű.

A cím témajelölő. A szó töve a „fohász” szó, jelentése: ima.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!