Berzsenyi Dániel Dukai Takács Judithoz című verse 1815-ben keletkezett. Különlegességét az adja, hogy Berzsenyi előtt magyar költő nem döbbent rá arra, hogy a nő nem csupán szerelmi múzsa lehet, hanem magasabb rendű élethivatása is van. Szerelmes verset előtte is sokat elzengtek már, és mind a világirodalom, mind a magyar irodalom költői lerótták a férfiszív adóját a verset ihlető női múzsa előtt. De a női egyenjogúságról máig Berzsenyi írta a legszebb sorokat.

Ő sem vallotta kezdettől fogva azt az emelkedett felfogást, amelynek e versében hangot ad. Kazinczyval folytatott levelezése arról tanúskodik, hogy fiatalkorában még ő is úgy gondolkozott erről a dologról, ahogy a korabeli férfitársadalom.

Feleségéről, Dukai Takács Zsuzsannáról így számol be Kazinczynak: „Ami feleségemet illeti, középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam, vagy igazabban szólván, ezen kis barbaries familiai nyavalyám, testvérei kastélyokban és festett szobákban laknak, de ő énvelem két kis szobában megelégedik. Ha módi ruhák helyett jószágokat veszek, nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Socratesként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt…”

Mit takar ez a „napkeleties” felfogás? Azt jelenti, hogy a férfi a nőt a háztartás és a gyereknevelés szűk keretei közé szorítja: nem engedi, hogy mással is foglalkozzon, azaz hivatása legyen. Csak mint a szerelem tárgyát vagy mint háziasszonyt, feleséget és anyát tartja értékesnek.

Berzsenyi a kor szokásának megfelelően bánt a feleségével. Nem vonta be a maga külön szellemi világába, hanem meghagyta abban a műveletlenségben, amelyben házasságkötésükkor találta, és csak háziasszonyi, gazdálkodói szerepben tartotta. A Dukai Takács Judithoz címzett költemény arról tanúskodik, hogy később ezt megbánta. Idősebb korára eljutott a napkeleties nőszemlélettől a versben kifejtett „modern” felfogásig.

Nagy utat járt be, és ahhoz, hogy idáig eljusson, két dologra volt szükség. Egyrészt a felvilágosodás szellemére, amelynek az 1810-es években ő is hatása alá került. Ekkor ébredt rá arra, hogy a nő is ember, azaz gondolkodó és szellemileg, intellektuálisan csiszolható, kiművelhető lény. Eljutott a felismerésig, hogy mivel saját feleségét a szellemi sötétségből, tudatlanságból nem emelte ki, nem is várhatja tőle, hogy lelkileg és intellektuálisan méltó partnere legyen, és például a költészet iránti szenvedélyét megértse. Részben ennek köszönheti, hogy szellemileg, lelkileg társtalanná vált, és csupán a „magánosság és elmélkedés” lettek barátai.

Másrészt találkozott olyan nőkkel, akik kitörtek azon szűk keretek közül, amelyeket a korabeli társadalmi felfogás a női nemnek megszabott, és műveltségben, sőt, akár a költészetben is versenyre keltek a férfinemmel. Ilyen nő volt Dukai Takács Judit (1795-1836), egy dunántúli nemesi család sarja, aki az első magyar költőnők közé tartozott és akkoriban a „magyar Szapphó”-nak nevezték.

Berzsenyinek felesége révén rokona volt a költőnő, hozzá címezte a verset, amely a nők szellemi felszabadításának szükségességéről szól. Szép szavakban, nemes férfiúi elismeréssel méltatja a nők fölemelő szerepét a férfiak életében, bölcsőtől a sírig.

Dukai Takács Judithoz

Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férjfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Mig ott is újra vélünk egyesűlnek?

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök olly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha delphi isten önt sugárt belé,
Melly úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltető nap a virágkebelt.

Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,
Melly szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!

Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Mellyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Mellyen csak a nagy férjfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Melly halhatatlan istenekhez int;
S hol a poézis nyájas istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevűlt kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repűl az erdők zöld árnyékiba,
S idvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melos
Lángolva járja által lelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.

De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylő bölcsességet,
Körűlragyogva csillagnimbusával
Az isteneknek békes sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerűletét
S bátran letenni a halál kezébe.

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen.

A Dukai Takács Judithoz tulajdonképpen antifeudális társadalomkritika, minthogy a feudális társadalom nőképét kérdőjelezi meg, és bírálja a női nem leigázottságának világát („bévont szemek, békós lábak, vak gyerekség”). A vidéki feudális élet korlátaival szemben a női nem magasrendű elhivatottságát, polgári értelemben vett felszabadultságát hirdeti.

Új nőeszményt, új szépségideált fogalmaz meg, melynek lényege a belső szépség, a költészet és a bölcsesség. Eszerint a nő akkor teljesíti be hivatását, ha a lelke, mint az előbb bezárt kelyhű virág, kinyílik a műveltség, a költészet napjának hatására.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!