A 4. egység (5-6. versszak) morális életbölcsesség leszűrése saját sorsából (tanulság fogalmazódik meg, de nem tanító jelleggel) és számadás. A lírai én fájón, sóvárgón siratja az elszállt örömöket, elmulasztott vágyakat. Ez a búcsúzás számadás is.

A beszélő is, a föld is „bujdosó” („bujdosó csillag”). A távozással értékveszteség éri a beszélőt, sőt, értékrombolás történik. Az ember nem gonoszságból ilyen, hanem mert gyakran vak és süket, nem ismeri fel az élet lényegét.

A zárlat filozofikus, a költő Horatius gondolatait idézi, a „carpe diem” örök igazságát: a jelen értékeit a bizonytalan jövőért ne áldozzuk fel. Azaz ne hagyjuk veszni az életünkben jelen levő szépségeket távoli, álombeli képekért, ne álmodozzunk (hasonló „tanácsot ad” Vörösmarty Mihály A merengőhöz c. verse). Nem értékeljük eléggé azt, ami a jelenünkben szép, mert mindig jobbat akarunk, mint ami van.

A „tündér kép” egy tünékeny, varázslatos ábránd: amikor „a szívnek édes ösztöneit” „egy tündér kép elvágja”, olyankor a vágyak, álmok kergetése és a jövőbe tekintés eltakarják előlünk a jelen pillanat szépségeit, észre se vesszük a szemünk előtt levő értékeket (a lábunk előtt nyíló rózsa képe az élet szépségeit jelképezi, amiket a siker hajszolása közben nem veszünk észre).

A „bévont szem” utal emberi vakságunkra, amikor elérhetetlen célokat tűzünk ki és a teljesség, a tökéletesség eszményét keressük (hivatásban, szerelemben) – hiába. Az elfüggönyzött szem a jelen szépségeit nem látja, mert egy álomszerű, csalfa, irracionális jövőképet lát maga előtt.

Keserű tanulságot kell levonnia a beszélőnek, aki fiatalemberként mindent egyszerre akart, ezért kergette „az álmok tarka képét”, s így vesztette el örökre „élte szépét”, s amikor rádöbbent erre, akkor már késő volt.

A beszélő példának tekinti saját sorsát, de nem példálózni akar. Az emberi sorsnak egy általános törvényszerűségét fedezi fel, mely alól senki se tudja magát kivonni (mert fiatalon még nincs bennünk hozzá elég bölcsesség).

Így a lírai én az egyéni, személyes sorsából általános életbölcsességet, általános tapasztalatot szűr le. A saját magáról szóló vers a zárlatban már mindannyiunkra vonatkozik (általánosítás) – ezt jelzi a váltás E/1. személyről T/1. személyre.

A Búcsúzás Kemenes-Aljától verselése ütemhangsúlyos, a sorok négyütemű tizenkettesek és kétütemű hetesek (e 3 sor duplázása ad ki egy versszakot). A vibráló strófaépítkezés erősíti az elégikus jelleget. Szótagszámok: 12-12-7-12-12-7, rímek: aabccb (páros, ölelkező).