Témája búcsú a szülőföldtől. A magányba induló költő monológját halljuk, aki elbúcsúzik szülőföldjétől. Alaptéma: a mulandóság, az idő gyors múlása. Felfedezhető Horatius hatása.

A lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás szólal meg a versben.

A beszélő egyszerre vesz búcsút a szülőföldtől és az ifjúságtól, a szerelemtől, a teljesnek érzett élettől, mely mostantól örökre elérhetetlen a számára.

Kifejezőeszközök: metaforák, megszemélyesítések, hasonlat, ellentét, jelzős kifejezések

Motívumok: Bakony erdeje, szülőföld, síkság-hegyek, búcsú, szív, élet, könny

A mű tájversként indul, a költő a tájélményből jut el a filozófiai gondolatokig. Konkrét és általános elemek vegyülnek (a búcsú egyedi eset, de a beszélő általános tanúságokat von le belőle), a tájleírás is egy konkrét táj leírása (elsőként a felvilágosodás költői fedezték fel a konkrét tájat).

Idősíkok: a verset jelen idő indítja, ezt múlt, jelen és lehetséges jövő váltakozva követi, végül eljutunk a biztos jövőig, melyben értékvesztés történik (előbb csak a lírai énre vonatkoztatva, majd általánosságban mindenkire: a költő tipizálja az értékek fel nem ismerését és az értékrombolást – itt már egy időtlen jelenben vagyunk).

A cím témajelölő, típusjelölő.

A Búcsúzás Kemenes-Aljától 4 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1. versszak) a versindítás, melyben a lírai én megáll, hogy még egyszer utoljára visszanézzen a szeretett tájra. A Bakony széléről még látja messze sötétedni a Ság-hegyet.

A 2. egység (2-3. versszak) elsírja, hogy a szülőföldön maradt minden, ami szép volt (ifjúság, szerelem).

A gyerekkor középpontjában álló érzelem a szeretet, az ifjúkor középpontjában álló érzelem a szerelem. Mindkettő örömteli korszak volt. A tájrajz és az életrajzi elemek egymásra rétegződnek: mindkettőnek szól a búcsú, a múltnak (a gyerekkornak, szerelemnek) és a szülőföldnek (a tájnak) is.

A búcsúzó lírai én olyan ember, akinek még bármi lehet a sorsa (jó is történhet vele: „szerencse karjai”), de most számára fontos értékeket veszített el. És nem a lehetőségek foglalkoztatják, hanem a vesztesége (több dolog húzza vissza, mint előre az úti cél felé, előrehaladása kényszerből történik – érdemes összevetni Janus Pannonius Búcsú Váradtól c. versével, melyben a lírai én szintén búcsúzik, de közben lelkesen halad úti célja felé).

Itt a búcsú alkalom a számvetésre, amely végül önkritikává változik, s olyan életfilozófiát teljesít ki, amelyet áthat az elhibázott élet lemondó, rezignált érzése.

A 3. egység (4. versszak) a belső világ örömeiről szól. A szülőföld, a gyermekkor emlékképeinek köréből a belső világ örömei felé fordul a beszélő. Ezzel már a záró 2 versszakban kifejtett életfilozófiát készíti elő, mely a reális és az álomszerű megkülönböztetésén alapul.

Berzsenyi életében ellentétben áll vágy és valóság, múlt és jelen, nem cselekvés és cselekvés, család és szerelem, gazdálkodás és költészet. Saját személyes problémáit, belső konfliktusait vallja tehát meg.

Kitágítja a látószöget: a Kemenesaljától eljutunk a kozmoszig (Föld körülhajózása). A „Magellán gályái” kép azt jelzi, hogy milyen monumentális vállalkozás ez: az ember sok mindenre képes, a boldogsághoz még sincs visszatérés a lírai én számára.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!