Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes-Aljától című verse 1804 és 1808 között íródott, amikor a költő Niklára költözött (1805), s így elszakadt szülőföldjétől, a sokféle érzelmi kapcsolattól. A költözés okait nem tudjuk pontosan: talán anyagi megfontolások játszottak közre, talán meg akart szabadulni felesége családjának gyámkodásától. Ennek viszont az lett az ára, hogy a „niklai remete” gúnynevet kapta.

Ráadásul Somogyban idegen maradt, élete meglehetősen egyhangú lett. Életmódja (falusi gazda életformája) és költői álomvilága között egyre kínzóbbá, tragikusabbá vált az ellentét.

A költözés, az elszigeteltség mellett Berzsenyi betegeskedett is, „egyik nyavalyából a másikba” esett, ezért csüggedés, bágyadás, reménytelenségérzés, kiábrándultság vett erőt rajta.

De nemcsak elszigeteltsége, betegsége hatott rá nyomasztóan. Évek óta rossz kedélyállapotban volt, lehangoltság, melankólia gyötörte, pedig még csak 33 éves volt, viszonylag fiatal. Ifjúkori vágyai nem teljesültek. 1803-ban derült ki, hogy titokban verset ír, s költői fogadtatása elég vegyes volt. Hősi ódáival nem tudta (és már nem is merte) vállalni a politikai költő szerepét, s abban sem volt biztos, hogy az ősi, tiszta erkölcs feltámasztható még.

Mindez azt eredményezte, hogy költészetében felerősödött az elégikus hangnem. Elégiáit 1804 után írhatta (ő maga nem nevezte ezeket a verseket elégiáknak, mert disztichonban íródtak). Kb. 8-10 ilyen verse van, mindnek a mulandóság, az idő gyors múlása, a halál az alaptémája.

Ugyanakkor nem a halálfélelem rejlik a versek mélyén, hanem a kiégettség, a lelki-szellemi értelemben sivár környezet hatása, az elmagányosodás érzése, az öröm nélküli élet nyomasztó hatása. Életéből eltűntek a szenvedélyek, a magasba röpítő érzelmek, köztük a szerelem is.

Ez az állapot okozta rezignáltságát, melankóliáját. A szomorúság, a lemondás többek között Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében is hangot kap, melynek alaptémája a szülőföldtől való búcsú fájdalma. A búcsú véglegessége, végzetessége már előrevetít valamit abból a balsorsból, amely a búcsúzó költőre várt.

Berzsenyi összes műve közül ez a legszemélyesebb, ez tartalmazza a legtöbb utalást önmagára, s a legtöbb életrajzi adalékot.

Búcsúzás Kemenes-Aljától

Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
     Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
     Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
     Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
     Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
     A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
     A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
     Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
     Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
     Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
     Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
     Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
     S későn hullnak könnyeink.

A Búcsúzás Kemenes-Aljától műfaja elégia. Hangneme elégikus, bensőséges, személyes; kezdetben érzelmes-szentimentális, később fennkölt, emelkedett (utolsó két strófa), ugyanakkor népies egyszerűség is érzékelhető benne.

Típusa: létösszegző vers, búcsúvers. A költő saját érzelmeit, fájdalmát tárja az olvasó elé.

Stílusa klasszicista, de átmenetet mutat a romantika felé (bensőségesség, személyesség, elégikusság).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!