Berzsenyi Dániel A magyarokhoz I. című verse egyes feltevések szerint 1796 körül keletkezett, majd a végleges változat (a nyomtatásban is megjelenő szöveg) 1810-ben készült el. Valószínűleg ez Berzsenyi legkorábbi és leghosszabb ideig csiszolgatott alkotása. Egyike volt annak a három versnek, amelyet Kis János elküldött Kazinczynak.

Sok szállal kötődik a hagyományhoz, mintája Horatius A rómaiakhoz című ódája, melynek témája a rómaiak elkorcsosulása. Ugyanakkor maga a vers is meghatározóan hagyományteremtő (kérdésfelvetéseit a későbbi korok többször újraértelmezték, pl. a reformkor romantikus költészete, Kölcsey és Vörösmarty, valamint a 20. századi magyar líra, Ady Endre és Illyés Gyula).

A nemzeti gondolat már Bessenyei fellépésétől, sőt, már Zrínyi Miklós munkásságától kezdve jelen van a magyar irodalomban. De ezt a vetületét, a dicső múlt és a romló jelen szembeállítását csak a felvilágosodás kora hozta be a magyar lírába. A magyarság sorsáért való mély aggodalom Berzsenyi versében fogalmazódik meg először átható erővel.

A magyarokhoz I.

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
          Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
     A szent rokonvérbe feresztő
          Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
     Birkózva győztél, s Herculesként
          Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
     S hazája feldúlt védfalából
          Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
     A nemzet őrlelkét tapodja,
          Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
     A fél világgal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
     Oh! más magyarral verte vissza
          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
          Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
     A büszke Karthágó hatalma,
          Róma s erős Babylon leomlott.
 

A magyarokhoz I. műfaja óda, hangneme viszont eltér a klasszicista óda hagyományaitól. A hangnem romantikus: különféle érzelmek hullámzanak benne, harag, aggodalom, kétségbeesés, vágyakozás, elragadtatás. Fő hangnembeli változatok: patetikus (1-2. versszak), ironikus (9-10. versszak), elégikus (13-14. versszak).

A beszélő lelkiállapota izgatott, indulatoktól fűtött (ez zaklatottá teszi az egyébként szabályos gondolatmenetet).

Típusa: idő-és értékszembesítő költemény. Stílusa: klasszicista.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!