Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (elemzés)
A 3. egység (5-6. versszak) konkretizálja az előző strófa általános tartalmát, így itt már a beszélő egyéni sorsa a téma, azaz saját mulandósága (saját magára is érvényes a törvény). Az időszembesítő, értékszembesítő gesztus az eszményinek tartott ifjúságot és a lelki öregséget állítja szembe egymással.
Ezt nyilvánvalóvá teszik a tavasz évszaktoposz változatos rokon értelmű kifejezésekkel való ismétlései („szép tavaszom”, „gyönyörű korom”, „kikelet”). Szintén erre utal a nektár (az istenek itala) és a (virág)koszorú említése az 5. versszakban. (A szerelmi költészet görög múzsáját, Eratót és a római tavaszistennőt, Flórát is gyakran ábrázolták virágkoszorúval.)
A lírai én tehát önmagára, saját életére vonatkoztatja a filozófiai általánosítást. Életének még tavaszában jár, de elfogja a sejtelem, hogy mindez nem tart sokáig, törvényszerűnek érzi az évszakok forgásában megnyilvánuló elmúlás szükségszerűségét.
Az utolsó két strófa párhuzamosságot mutat mind grammatikailag, mind retorikailag és a gondolatalakzatok tekintetében is. Itt a jelen és a jövő áll szemben egymással, illetve az 1. egységre rímelve a jelenből szemlélt múlt és jövő. Képiség és gondolat szerves egységet alkot.
A záró strófa az egyéni elmúlásról szól. Az emberi élet mulandó, míg a természetben örök a körforgás. A emberi élet folyamatjellegét, egyszeriségét a lírai én a természet ciklikusságával ellentétesnek látja. Míg a természetben pusztulás és újjászületés váltakozik, addig az ember számára a halál végleges: „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”. A felkiáltó mondatok kiemelik az elmúlás véglegességének megrázó érzését.
A végleges elmúlásból, az élet egyszeriségéből fakad, hogy az ifjúság elmúlása (melyet mitikus aranykornak lát) fájdalommal, rezignációval tölti el a beszélőt. A halál elkerülhetetlen, a szerelem a múlté (az öregség önmagába forduló lelkiállapotot hoz, így a szerelmek és az életöröm iránti fogékonyság elvész). Szerelemjelkép: a „Lollim barna szemöldöke” sor.
Az utolsó két versszak személyességének súlya visszahat a vers látszólag személyes érdekeltség nélküli részeire is! Tehát a zárlat felől visszafele olvasva az első 3 strófa tájleírása átminősül: kiderül, hogy az őszi táj nemcsak külső, szemlélt táj, hanem a lélek belső vidéke is.
Mindhárom szerkezeti egység hangulati ereszkedést mutat és a sorok külön-külön is. A zárlat nem tartalmaz feloldást.
A közelítő tél verselése időmértékes, rímtelen, versformája aszklepiadészi strófa: 3 kis aszklepiadészi sor (6 ereszkedő, trocheusokból és daktilusokból álló versláb, a 3. és a 6. csonka, középen sormetszettel) és 1 glükoni sorból áll (4 ereszkedő versláb, a 4. csonka)
Hozzászólások
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>