A vers szerkezete klasszikusan kiegyensúlyozott: az általánostól a legszemélyesebb mondanivaló felé halad. Az idő-és értékszembesítés 3 szinten fogalmazódik meg: az 1-3. strófa a természet képeiben, a 4. versszak az általános törvényszerűség szintjén, az 5-6. strófa az egyéni sors szintjén, a lírai én személyes tapasztalataként fogalmazza meg az idő múlásának élményét.

Ennek megfelelően A közelítő tél 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-3. versszak) az őszi táj képe, természetleírás, mely a tájelíró vers hagyományos szerkesztésmódját követi. Az ember nélküli természet képeit vonultatja fel a költő. A tájon a tekintet a közelitől a horizontig haladó látószög változásával megy végig: liget – lugasok – füzes – csermely – (szőlő)hegy.

A természet tűnt díszeinek megidézése az elmúlást érzékelteti. A költő változatos képekben tárja elénk azt, ami elmúlt (rózsás labyrinth, madárdal) és ami itt maradt (tarlott bokor, sárga levél, durva csalét). Szín-és fényhatások az ősz melankóliáját sugallják, a tavasz, a nyár eltűnt színeit villantják fel.

A jelenbeli őszi táj kihaltságát, szomorúságát a lírai én összekapcsolja a múltbeli tavasz és nyár értéktelített állapotának felidézésével. A beszélő egyszerre látja és láttatja az őszi táj kopárságát, illetve a tavasz és a nyár értékeinek pusztulását, hiányát.

Ebből fakadóan a táj bemutatása negatív festéssel történik. Ez a 13 sor 6 nyílt tagadást tartalmaz, 2 esetben a létige tagadó alakja, 4 esetben tagadószó jelenik meg, pl. „nem lengedez”, „Nincs rózsás labyrinth”. A tagadó szerkezetek túlsúlya a természet egykori szépségének és gazdagságának hiányát nyomatékosítja.

Ahol nem állnak tagadószók, ott retorikai alakzatok útján fejeződik ki az értékvesztés (ezek nagyobb érzelmi hatást váltanak ki, mint az egyszerű leírás).

A pusztulás jelentéskörébe tartozó, állító szerkezetek („Hervad”, „díszei hullanak”, „sárga levél zörög”, „durva csalét fedi”, „néma homály borong”), ill. névszói állítmányok („szomorú s kiholt”) fejezik ki az értéküresedést.

Az értékek kimondása és megtagadása nyomasztó kitartással folyik. Szinte a monotónia, az elsúlytalanodás veszélyes határáig tart a felsorolás. Ugyanakkor a ködös, elnémult vidékek képeiban van valami nyugodt méltóság.

A vers nem csapong, nem siránkozik. Hangneme elégikus, de nem patetikus. Egy magasabb létállapot elvesztésének fájdalmát érzékelteti.

A 2. egység (4. versszak) a filozófiai csúcspont, lírai elmélkedés az időről. Itt véget ér az eddigi negatív képsor, megjelenik az első összegzés.

A szemlélődést egy felkiáltás, vagy inkább sóhajtás szakítja meg (akárcsak Vogelweidénél). A költő a táj látványával felidézett hangulat gondolati tanulságát vonja le: „minden csak jelenés”. Ez a lemondó kijelentés múlt és jelen értékszembesítő összevetése nyomán tanulságként jelenik meg.

Az elmúlás élményét a nagyarányú látomás, a „szárnyas idő” (jelzővel bővített idő-madár metafora) és a közeli kisvilág jelensége, a „kis nefelejcs” párhuzama növeli igazán egyetemessé. A táj és az évszak korlátait áttörő költő a végtelenbe ér a szárnyas idővel. A látványból filozófiai általánosítást von le.

Az elmúlást jelentő látomásszerű, összetett költői kép (szárnyas idő elröpül) minden létezőre vonatkozik, egyetemes érvényű. Minden mulandó és romlékony, a kis nefelejcs is elenyész (az általános érvényűséget a „minden” névmás és a nefelejcshasonlat romantikus ellenpontozása is nyomatékosítja). Ez a vers jelene. Az értékek pusztulását a törvényszerűség szintjére emelve általánosítja a költő.

Ezen az általános szentencián át fordul az eddig kifelé figyelő tekintet befelé, önmaga felé.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!