Berzsenyi Dániel A közelítő tél című verse 1804 és 1808 között keletkezett Niklán (a pontos dátumot nem ismerjük, mivel a költő nem jelölte meg évszámmal a verset). Berzsenyi elégiái közül az utókort ezt a művet ítélte az egyik legsikerültebbnek.

Az elégia műfaj akkor kezdett teret hódítani Berzsenyi költészetében, amikor élete nehézségei egyre nyomasztóbbakká váltak. Niklai elszigeteltsége (ami miatt a „niklai remete” gúnynevet kapta), betegeskedése, költői munkásságának vegyes visszhangja, elmagányosodása, és költői álomvilágával ellentétben álló gazdálkodói életformája feloldhatatlan problémát jelentettek az életében és kedélybeteggé tették.

Egyre csüggedtebb, kiábrándultabb, szomorúbb és reménytelenebb lett, életéből eltűntek a szenvedélyek, a vágyak, az álmok, kiégettnek és (lelkileg) kifosztottnak érezte magát. Bár alaptémája a mulandóság, verseiben nem annyira a halálfélelem dominál, hanem inkább az értékveszteség, a lelki elsivárosodás, a kiüresedés, az érzelmek, szerelem nélküli élet elviselhetetlensége kap hangot.

A közelítő tél is elsősorban az értékpusztulás verse, melyben az ideális és a valós, a múlt és a jelen szembenállása jelenti a tragikumot.

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

A közelítő tél műfaja elégia, hangneme elégikus, komor, vigasztalan. Az elégikus hangulat megteremtésében fontos a verszene és a hangszimbolika szerepe.

Típusa idő-és értékszembesítő, valamint létösszegző vers. Szembeállítódik az eszményinek, értéktelítettnek érzett múlt és a kiüresedett, értékvesztett jelen. Vagyis az értékpusztulás folyamatát mutatja be a mű. Az idő múlása a beszélő sorsára is kihat, így létösszegzés is történik.

Korstílus: klasszikus és romantikus stílusjegyek is találhatók a versben.

• Klasszicizmus stílusjegyei: kiegyensúlyozottság, a sorvégek egybeesnek a mondatok határaival, a mondathatárok versszakonként záródnak. A szókészletben sok a görög szó, az antik gyakorlat szerint rímtelen időmértékes a verselés. Megjelenik a horatiusi hagyományokat követő piktúra-szentencia kettőssége.
• Romantika stílusjegyei: maga az életérzés, amit a vers kifejez, az eszményi elvesztésének érzete, az, hogy az idő megakadályozza a kiteljesedés lehetőségét. Elégikusság, a szubjektivitás előretörése, a múlt értékei után való vágyakozás. Egymástól távolabbi jelenségeket összekapcsoló képalkotás.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!