Az Ősz és tavasz között című vers megírásának időpontját sokáig rejtély övezte. Babits valószínűleg 1936 őszén írhatta. Első megjelenése a szekszárdi Tolna Megyei Hírlapban az 1936. november 25-i számban lelhető fel.

Az 1930-as évek közepétől Babits halálos beteg volt. 1936-tól már tudta, hogy rosszindulatú daganata, gégerákja van, és hogy meg fog halni. A halál fenyegető közeledtét életkora miatt is érezte (az ötvenes éveiben járt), verseiben folyton megjelenik az öregség motívuma.

A fiatalság megvéd a halál gondolatával szemben: ha fiatalok vagyunk, és meghal egy rokonunk, akkor sajnáljuk, de nem gondolunk a saját halálunkra, nem a saját halálunk jut róla eszünkbe. Harmincon, vagy inkább negyvenen túl azonban az ember rájön, hogy meg kell halni. És felmerül benne a kérdés, hogy mit tettem le az asztalra, mit alkottam, mi volt az, amiért az életet kaptam. Mi marad utánam?

Babits kései költészetét fájdalmas, komor hangulatúra színezte a halállal való szembenézés kényszere. Az Ősz és tavasz között is a halálfélelem jegyében fogant, amit Babits nem rejtegetett, nem tagadott le, hanem felvállalta, verseiben kiírta magából, s ezáltal valahogy sikerült felülkerekednie, úrrá lennie rajta.

A versben megfigyelhetjük Babits költészetének klasszicizálódását, a versnyelv és a forma egyszerűsödését is.

Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
Óh jaj, meg kel halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek…

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

A vers műfaja elégia, hangulata fájdalmas, lemondó, elégikus.

Stílusa nagyon összetett, változatos: 1. naturalista (1. versszak: halott test, holttest-hasonlat: „mint mezitlen teste egy halottnak”), 2. klasszicista (5. versszak tanító jellegű), 3. szecessziós (utolsó strófa érzelmessége).

A vers témája nem általános értelemben a halál, hanem a költő halállal való szembenézése.

Betegsége súlyosbodásával Babits egyre többet foglalkozik a halál gondolatával, így versei is egyre inkább megtelnek halálfélelemmel. Mindenről – a természetről, a szép gyerekkori emlékekről, az idő múlásáról stb. – a pusztulás jut eszébe.

A vers fájdalommal, panasszal, nyűggel van tele. A lírai én nem akar meghalni, még nem „ért meg” a halálra, ezért nem tudja elfogadni, hogy máris meg kell halnia. Nem készült fel a halálra, korai még számára a halál. Vigaszt keres, amelyet a zárlat szerint az „asszonyi jóság” ad meg, számára ez hozhat enyhülést.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!