A Jónás imája című verset Babits egy évvel később, 1939-ben fűzte a Jónás könyvéhez, és még abban az évben megjelent a Tükör című folyóiratban. A vers talán még megrendítőbb, mint az epikai remekmű, és Babits életművének összefoglalásaként, kulcsverseként kell rá tekintenünk.

Babits életét végigkísérte a hit és a hithez való viszony problémája: már gyermekkorában is járt vasárnaponként templomba, nagybátyja kanonok volt, stb. Csak egyetemista korában távolodott el a vallástól, mert világszemléletét filozófiailag akarta megalapozni. Ebben az időben a katolicizmus helyett a szocializmusban hitt, de később rájött, hogy csak egy új dogmával váltotta fel a régit.

Fiatalkori műveiben alig játszik szerepet az istenhit, a Biblia nem versszervező erő. Az első világháború vége felé kezdett újra a vallás felé fordulni, de ekkor írt verseiben (pl. Fortissimo) Isten közömbös vagy alszik vagy rejtőzködik. Később Isten egyre nagyobb szerephez jut verseiben és Babits újra katolikusnak vallja magát.

Az 1930-as években írt műalkotásai jelzik, hogy nemcsak a katolikus kultúra, a keresztény értékek iránt volt fogékony, hanem vonzódott a dogmakereszténységhez is, a katolikus szertartásokhoz, pl. felveszi a Balázs-áldást gégeműtétje előtt (erről Balázsolás című versében olvashatunk), élete végén pedig az utolsó kenetet is felvette.

A kereszténység iránti érdeklődésének folyománya volt a Jónás-történet feldolgozása is, akinek sorsában az isteni és emberi lépték összemérhetetlenségét ragadta meg. Annak a tapasztalatnak ad hangot, hogy Isten akarata mindenképpen érvényesülni fog. Jónás alakjában önmagát látta, történetében saját sorsát.

A Jónás imája a nagybeteg Babits utolsó elkeseredett fohásza. A közelgő biztos halál árnyékában még egyszer felemeli hangját az emberi értékek védelmében. A Jónás könyvének megerősítése a vers, mely azt deklarálja, hogy vállalni kell a prófétaszerepet, le kell küzdeni az akadályokat.

Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

A vers műfaja ima. Az E/1. személyben megnyilatkozó lírai én (aki Jónás alakja mögül beszél) imádkozik a szólás értékéért, a szólás lehetőségéért, költészetének megújulásáért, újjászületéséért. Egy elemi erővel felszakadó fohász ez.

Közvetlen megszólítottja nincs a versnek: a költő nem szólítja meg Istent, akihez fohászkodik, csak E/3. személyben emlegeti Őt.

Témája önvallomás. Ehhez az önvizsgálathoz a Biblia nyújt tükröt és mértéket („szent Bibliája lenne verstanom”). Amit az Úr rámért, azt kell tennie: Jónás azt a feladatot kapta Istentől, hogy prédikáljon, a költő azt, hogy verset írjon, s találja meg a témát.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!