A 3. egység (9-10. versszak) sorai Krisztus tanításait idézik (a hegyi beszéd gondolataira ismerhetünk). Itt jelenik meg az ember, de Assisi Szent Ferenc nem a teremtés koronájaként festi le, hanem békés, gyötrelmeit tűrő, hívő személyiségként, aki megbocsátó természete révén lesz boldog, és aki szenvedései, istenfélő élete jutalmául a túlvilágon örök életet nyer.

A „szerelmedért másoknak megbocsátanak” sor következtetni enged Assisi Szent Ferenc szemléletmódjára. Saját életének tapasztalatai megerősítették abban a meggyőződésében, hogy szívünk, lelkünk csak Istent szeretve érheti el a boldogságot és a vágyott nyugalmat.

A 4. egység (11. versszak) a vers zárlata, melyben a beszélő Isten dicsőítésére szólít fel. Jellegzetes himnuszi fordulattal ér véget a mű: „Dicsérjük Urunkat, ég s föld seregei, / áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki!”

Amikor Assisi Szent Ferenc imádkozott, imádsága elragadtatott önátadás volt, melynek során a fényt birtokolta. A Naphimnusz ennek az áhítattal és elragadtatással teli embernek a vallomása, aki minden teremtményt szépnek látott, és minden teremtményen keresztül a Teremtőt akarta megpillantani.