A Naphimnusz váltakozó hosszúságú sorokból és strófákból áll, a szótagszám még kötetlen. Az eredeti mű nem tartalmaz rímeket. A magyar fordítás 12 mellérendelő szerkezetű versmondatból áll, páros rímű és rímtelen sorokban íródott. A szakaszok tagolása, a megszólítások a gondolat ritmusát követik.

A cím műfajjelölő, témajelölő. Bár műfajilag himnusznak tekintjük, a cím és a zsoltárforma ellenére a mű inkább emlékeztet a reneszánsz tavaszénekekre vagy a lovagi költészet természetképeire, mint a középkori himnuszköltészet darabjaira. Van benne valami panteisztikus: úgy szemléli a világot, mintha Isten benne lenne a világ minden apró részletében. A hit füvekből, fákból, felhőkből tükröződik vissza.

Az emberi személyiség nemcsak belép a természetbe, hanem fel is oldódik benne: boldoggá teszik őt a természet szépségei. Ezen a magaslati ponton, érzelmi-lelki tetőponton születik meg az örömhimnusz.

A vers beszélője a világ minden teremtményének nevében szólal meg, és minden teremtményt alkotójuk, Isten dicsőítésére buzdít. Így bomlik a mindenség sokszólamú kórussá, amely nem közvetlenül Istent magasztalja, hanem magasztalásra szólítja a megszemélyesített égitesteket (Nap, Hold), elemeket (Víz, Tűz, Föld). Ezek az emberrel testvéri viszonyban vannak.

Az ember mint teremtmény hangja csak egyetlen hang a teremtmények kórusában, ugyanakkor a dolgok megjelenítése az emberhez való kapcsoltságuktól függ. Az ember ugyanis a középpont szerepét tölti be. A megszólítottak közötti viszonyok belső elrendezése szintén ezt az élményt erősíti.

Az ember egyetlen mellérendeltje (testvér) a testi halál, amely a bűn fogalmát hozza be a versbe. A megénekelt ragyogó világ árnyéksávja a bűn, amely csak azért jelenik meg, hogy a teremtés tökéletessége a szerkezet egyensúlyában is megnyilatkozhasson.

A Naphimnusz 4 szerkezeti egységre bontható.

Az 1. egység (1-2. versszak) Isten megszólítása. A nyitó strófában a beszélő az Úr nagyságát és végtelen hatalmát magasztalja.

A 2. strófában tűnik fel a világosság hordozója, a nap, amely fényt ad, s ezáltal hozzásegíti az embert a lényeg megismeréséhez. (Ez a metafora Szent Ágostontól ered, aki szerint az ember megismerő tevékenysége valójában Isten segítségével történő megvilágosodás.)

A fény hozóit (nap, tűz, hold, csillagok) szinte dédelgető szeretettel idézi fel a lírai én, hiszen világítanak a sötétségben. A világító égitestek Isten kegyelmének hírhozói, nélkülük az ember magára hagyottan vakoskodna. Így Assisi Szent Ferenc számára minden fény egyfajta jel, egyfajta szentség.

A 2. egység (3-8. versszak) a költő gyönyörködve ábrázolja a teremtett világ szépségét, amely szoros egységet alkot az emberrel, szerves része annak. Azt sugallja, hogy minden teremtmény egyenrangú, pl. „bátyánk, a Nap”, „húgunk, a Víz”.

A vízről kijelenti, hogy „hasznos, alázatos és tiszta is”. Hasznos, mert létszükséglet az ember számára: nélküle nem élhetnénk.

Az „alázatos és tiszta” jelző azonban már többletjelentést hordoz, Isten ugyanis „az élő vizek forrása”. János evangéliumában Jézus ezt mondja: „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz”. A keresztre feszített Krisztus oldalából ömlő víz az áldozat befejezését, a keresztség vize az új életre való születést jelképezi.

A természeti jelenségek (szél, levegő, felhő) arra valók, hogy Isten általuk tegye folyamatossá a teremtés művét. A teremtés végső pontja a természetben élő, vele testvér ember, aki szintúgy Isten teremtménye.

A természet és az ember egymásra vannak utalva, szövetségüket a „bátyánk”, „öcsénk”, „nénénk”, „húgunk” minősítések fejezik ki. Mi emberek nappal, holddal széllel, vízzel, tűzzel és földdel is rokonságban vagyunk. Összeköt bennünket az, hogy mindnyájunkat Isten teremtett.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!