A költemény olasz nyelven íródott, tehát nem latin, hanem anyanyelvi alkotás. Az olasz nyelvű költészet egyik legkorábbi darabja. Műfaja himnusz, hangneme patetikus. Zsoltárformában íródott.

A stílus már a reneszánsz felé mutat. Egyik legfőbb újdonsága a személyes hangvétel, az élményszerűség, amely a középkori művekre még nem volt jellemző.

A középkor miszticizmusával szemben a lírai én mindvégig kapcsolatban marad a látható világgal (a megtapasztalható földi tényekkel és az emberrel, a történelemmel).

A középkor embere az anyagi világot és saját testét afféle bilincsnek tekintette, amelyet szeretett volna lerázni magáról, hogy lelke szabadon szárnyalhasson a Teremtő felé. Assisi Szent Ferenc azonban misztikus elragadtatottsága, misztikus átlényegülései során nem kiszakadni akart a földi világból, hanem az anyagi világban akarta megtapasztalni Isten jelenlétének bizonyítékait.

Úgy tűnik, a Naphimnusz esetében a középkor szemléleti hierarchiája helyébe már egy másik felfogás lép. Az új hierarchia csúcsán ugyan Isten áll, a centrumában viszont az ember: egy a teremtmények közül, aki nézi a többi teremtményt.

A vers témája Isten hatalmának hirdetése és dicsőítése a természet szépségein keresztül, továbbá a belső béke és a világban való harmonikus létezés.

Különlegessége, újdonsága, hogy a halált az élet részeként ábrázolja, ami ellentétes a középkori halálfelfogással. A középkorban a halál megriasztotta, félelemmel töltötte el az emberek szívét, itt azonban „megszelídül”: a halál nem lehet olyan félelmetes, hiszen Istentől való, és az üdvözülés ígéretét rejti.

A másik újdonság, hogy Assisi Szent Ferenc nem osztja a középkor felfogását, amely az életet „földi siralomvölgy”-nek tartotta. Mivel a földet siralomvölgyként gondolták el, a természetet sem volt szabad csodálni.

A Naphimnusz beszélője azonban Isten alkotásaként csodálja a természetet (amely azért szép, mert Isten alkotta). Nem csupán az emberi élet tágabb környezetének tartja a természet világát, hanem csodálja szépségét, erejét, változatosságát és termékenységét.

Ezzel azt sugalmazza, hogy a világ nem lehet „siralomvölgy”, ha ennyire gyönyörű. A lírai én felfedezi és kiemeli a természet szépségeit, s ezáltal a földi boldogság és az öröm megvalósulását sugallja.

A beszédmód biblikus, a költemény formailag liturgikus: a közösség szólal meg benne, erre utal a többes szám első személyű beszélő is.

Kifejezőeszközök: halmozás-fokozás (pl. „hozzád száll a / dicséret, magasztalás, tisztelet és hála”), ellentét (pl. „jaj annak, akit a végső perc halálos bűnben talál! / Boldogok, kik szent akaratodban megnyugosznak”, gondolatritmus („Uram, dicsérjen téged”), metafora – fajtái:

• fénymetaforák: fényesség, világosság, sugárzás, ragyogás – egyrészt az Úr teremtő gesztusát, gondoskodó jelenlétét érzékeltetik, másrészt az ember megvilágosodására is utalhatnak
• vízmetaforák is kettős jelentésűek: a víz egyrészt az élet elengedhetetlen feltétele, másrészt a keresztvíz a lélek szomját oltó hitet, az új életre születést jelenti.
• a testvériesség és családiasság metaforái, pl. „urunk-bátyánk a nap”, „víz húgunk”, „szél öcsénk”, „táz bátyánk”, „Földanya nénénk”. – A teremtett világ rendezett és egységes, a teremtés tökéletes munka, Isten és a világ, a természet és az ember harmóniában él egymással. Ezt a harmóniát, egységet fejezik ki a családiasság (familiarizmus) köréből vett metaforák.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!