A vers alapmotívuma az út, amely itt a világmindenség jelképe. A kóborlás színhelye kozmikus távlatokba kerül.

A mű képisége és kifejezésmódja, jelzői a szimbolizmus jegyeit hordozzák, ugyanakkor több romantikus vonást is találunk benne. Legjellemzőbb kifejezőeszközei: túlzás, alliteráció („Ronggyá rohadt”), metonímia („sebzett cipőm” – a lába sebzett, nem a cipője: a fájdalom a közös benne és a cipőben). Sok a versben az áttételes kép, a metaforikus képi megjelenítés.

A dalt a vándorlás közben érzett szabadság szüli. A beszélő a romantika csillagokkal társalgó, minden kötöttségtől mentes, az anyagi világot és a társadalmi realitásokat semmibe vevő poétája. Ennek a magatartásnak kellékei: szegénység (szakadt ruházat, rossz cipő), a Múzsa (költészet), szerelem, álom, csillagok, árnyak, zene.

Az elbeszélés múlt idejű, visszatekintő jellegű: a lírai én a jelenből visszanézve mesél egy utat, egy állapotot, egy felvállalt élethelyzetet. Tökéletesen – és öniróniától sem mentesen! – ábrázolja azt a pózt, amelyben a fiatal költők a romantika kora óta szeretnek elidőzni. A csavargás, kivonulás ugyanis egy romantikus póz, amely a vágáns hagyományt is felidézi.

Rimbaud magánmitológiát teremt, ugyanakkor meg is kérdőjelezi azt.

A cím E/1. személyű, így epikus tartalmat ígér, egy történetet várunk. A magyar címet a fordító, Radnóti Miklós adta a versnek. Ha az eredeti címet szó szerint fordítjuk, akkor magyarul „Bohémságom” vagy „Bohémiáim” lenne a vers címe.

A Kóborlásaim 4 szerkezeti egységre bontható fel (minden strófa külön egység).

Az 1. egység (1. versszak) témája: bolyongás az ég alatt (út). A beszélő rongyos, nyűtt ruhában vándorol. „A köpeny vállamon már eszmévé szakadt”: már csak fogalmi síkon, az emlékezetemben létezik.

A 2. egység (2. versszak) egy állapotleírás. A lírai én ironikusan írja le önmagát, pl. „nadrágomon nagy lyuk ékeskedett” (a lyuk nem ékeskedik).

A Hüvelyk Matyihoz való hasonlítás is önirónia. Azzal, hogy a beszélő Hüvelyk Matyinak nevezi magát, leszólja, kicsinyíti önmagát. Szerepválság.

A költői sorsot is bemutatja: „rímet pergetve léptem / s mélán”. Sok ilyen és hasonló sora van a versnek, amely az alkotó energiákra mutat rá. Mélán, vagyis bambán, elgondolkozva kóborolt.

Otthona a csillagokban van, ez megint ironikus. „Szállásra a Nagy Medve várt az égen”: a Nagy Medve egy csillagkép. Ezzel azt akarja elmondani, hogy elesett, rongyos és otthontalan. A csillagok alatt alszik, mert nincs fedél a feje fölött. „Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett”: a természet lágy öle befogadja, elringatja, kedves hozzá.

És ő kinyúl a csillagok felé, a mélázáson keresztül az alkotás felé. A szemlélődő életmód bemutatása: nézem, figyelem, látom, ami körülöttem van.

A 3. egység (3. versszak) a földi realitásokat mutatja be („egy árok volt az ágyam”).

A 4. egység (4. versszak) a vers zárlata. A zárókép groteszk és fricskaszerű: „sebzett cipőm zsinórját / pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt”. Azt fejezi ki, hogy lassan költővé érett. De a cipője zsinórját pengette, mert igazi lantja nem volt. Ezzel a költői sorsot jeleníti meg. Ugyanakkor a görnyedő magába hajlás talán csak a szívére térdelő költő játékos gesztusa.