A vers egy teljes univerzumot zár magába, mely a tenger nyugalmától az apokalipszist (végidőt) követő kozmikus csendig ível. A francia magánhangzók ábécérendben lépnek be, s a zárlatban az ómegáig jutunk el, az utolsó hangig, ami jelképesen a teljesség érzetét sugallja.

Ugyanakkor a zárlat képei az utolsó ítéletet idézik fel. Hiszen a görög ábécé első betűje (alfa, Á) és utolsó betűje (ómega, Ó) évszázadokon át a kezdet és a vég, valamint az istenség, a mindenség jelképei. Ez a két betű bibliai jelképeket is előhívhat a befogadóban.

A vers lehetséges értelmezései:

1. Tekinthetjük a verset a nyelvi jel konvencionális volta elleni támadásnak, hiszen Rimbaud a mindenki számára egyértelmű jelentésű hangokhoz személyes asszociációkat rendel.
2. Értelmezhető az irodalom természetét illusztráló költeményként. Az Egy dög című Baudelaire-vershez hasonlóan azt példázza, hogy a szépség, az irodalmiság a formán múlik. Rimbaud verse azt sugallja, hogy az új költészet a maga sajátos eszközeivel képes megragadni a teljességet, elérkezhet az ismeretlenhez, a világ új értelmezéséhez.
3. Ha az első és a végső hangot (alfa-ómega) biblikus utalásként fogjuk fel, akkor a vers olvasható történelem-és létértelmezésként is.
4. A vers igen enigmatikus (rejtvényszerű), s ezzel rámutat az olvasó értelmező munkájának fontosságára. Rimbaud versei mind ilyen talányosak, mind kikényszerítik a rendkívüli figyelmet, a töprengést, az értelmezést, a spekulációt. Nem az a fajta költő volt, aki félreérthetetlenül mondja a magáért, ugyanakkor a leghomályosabb sorainak, képeinek is van tartalma, jelentése.

A magánhangzók szonettje verselését tekintve alexandrinusokban íródott szonett. Rímképlete: a b b a b a a b a c c d c c d.