A cím a költemény tárgyára, a magánhangzókra utal. Ez a cím korlátozó értelmű, akárcsak Baudelaire Egy dög című versének címe.

A vers szerkezete lineáris, szervezőelvét a magánhangzók és a hozzájuk rendelt színekből következő képzettársítások adják. A bevezető két sor a magánhangzók megszólítása és felsorolása; ezután az első két versszakban két-két, a második kettőben három-három sor rendelődik egy-egy hangzóhoz.

A felütés ódai hangnemű: a vers izgatott felkiáltásokkal, igen intenzív hangulatban indul, melyet a költő az utolsó sorhoz érve a csúcspontra, az elragadtatásig fokoz. A szerkezet tehát fokozatos emelkedést mutat, és a színekhez kapcsolt képzetekben is felfedezhető egy bizonyos fölfelé haladó, emelkedő tendencia (az undort keltő bűzős szennytől, a földi gyötrelemtől és gyarlóságtól eljutunk az anyagtalan, megtisztult csend szférájába, a tiszta eszmények és érzelmek világába).

A vers alaphelyzete: a szemlélődés, a szemlélés élménye. A beszélő úgy viszonyul szemlélődése tárgyához, mint világteremtő egészhez. A magánhangzókat úgy jellemzi, mintha a hangok mikroszerkezete a világ szerkezetét modellezné. Ettől a „magánhangzó” szó új értelmezési lehetőséggel gazdagodik: a kanti filozófia entitása, magában való létezője lesz.

A lírai én sorra megszólítja az ábécé magánhangzóit, amelyekhez először különböző színeket rendel (ezzel a társítással összekapcsolja a látás és a hallás érzékterületeit):

„Szurok Á!”: a szurok fekete, nyúlós, ragadós, mázas anyag, amelyre minden rátapad, amelybe bele lehet ragadni.

„Hó É!”: a hó legjellemzőbb tulajdonsága a fehérsége, tehát az É hanghoz a fehér színt rendeli a költő.

„rőt I”: a rőt pirosat jelent, vagyis az I hanghoz a piros, vörös színt rendeli.

Ennek természetesen nincs tudományos, tapasztalati alapja, a hangok és a hozzájuk rendelt színek kapcsolata logikailag nem indokolható. Rimbaud csupán személyes benyomásaira támaszkodott: egy pillanatnyi érzékelés, egy hangulat, ennyi csak. Képzetei az „érzékek összezavarásából” fakadtak, vagyis teljesen önkényesen társított színeket a hangokhoz, így jön létre egy asszociatív képsor.

Az egyes magánhangzókhoz rendelt képek és motívumok esetlegesen bukkannak fel a versben, a magánhangzók kiejtése illetve írásképe nyomán. Kérdés, hogy vajon a betűk formájától vagy a kiejtésük keltette hangélményektől függ-e, hogy a költő milyen képzeteket, látványokat, képtöredékeket rendel hozzájuk.

A szabad képzettársításos tartalom és a fegyelmezett, zárt szonettforma ellentéte azt eredményezi, hogy a vers egyszerre kelti az ötletszerűség, megfejthetetlenség, és az egység, a harmónia, a jól elrendezettség érzetét.

Ezután Rimbaud kibontja a színek jelentéseit, vagyis a hangokhoz a hozzájuk rendelt színnek megfelelően látomásokat kapcsol, pl. a „szurok Á” ragadós, nehezen elviselhető, fejfájósan nehéz szagot áraszt. A „hó É” esetében a hó nemcsak fehér, de tiszta, hideg, szeplőtelen és ártatlan is. Itt tehát már egyre több a hangokhoz kapcsolódó lelki tartalom.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!