Arthur Rimbaud A magánhangzók szonettje című verse 1871 végén vagy ’71-’72 fordulóján keletkezett, már Verlaine társaságában. Verlaine 1885-ben mutatta be Rimbaud-t és Mallarmét a közönségnek Elátkozott költők című írásában. Rimbaud és Mallarmé addig ismeretlenek voltak.

A hányatott, zaklatott gyermekkort maga mögött tudó Rimbaud hallatlanul fiatalon ráérzett az irodalomban zajló változásra, amely az új hangot jelentette, azonosult vele, s egész költészete pár év alatt kibontakozott.

Csodagyereknek tartották. Victor Hugo nyomán a „kamasz Shakespeare”-nek nevezték, mivel kamaszkorában írta minden versét. Életművét mindössze 6 év alatt alkotta meg: 21 évesen kiábrándult a művészetből, hátat fordított hazájának és a költészetnek, elment kereskedőnek Afrikába, és szépirodalmi művet soha többé nem írt. Sőt, később rögeszmének nevezte ifjúkori költői kísérleteit.

Lírájára Baudelaire és Verlaine költészete volt nagy hatással, különösen Baudelaire-é, aki Rimbaud szerint „a legelső látnok, a költők költője” volt. Rimbaud verseiben is gyakoriak a látomások, a látnoki képek.

Sokat foglalkozott a tudat alatti és a tudatos énnel, s megfogalmazta, hogy a lírai én tisztultabb, több, sejtelmesebb, érzékenyebb, mint a valódi én, azaz maga a költő. Azt akarta kifejezni, ami a tudattalanunkban sejtelmesen, elrejtve, megfoghatatlanul létezik.

Meglepte költőtársait azzal az új hanggal, új szemlélettel, amely a szavak mögül sejlik fel. Éretten és témáit tekintve gazdagon lépett fel az irodalom színpadára. Képei eredetiek, szóhasználata szándékoltan hétköznapi, meghökkentő. Fő témái: szabadság, a természethez való viszony, a művészi alkotás problémája, boldogság, szerelem.

A magánhangzók szonettje az egyik legismertebb alkotása. Émile Blémont-ra bízta a vers kéziratát, a kiadások e változat alapján készültek.

A mű keletkezését sokféleképpen próbálták magyarázni az irodalomtörténészek. Egyesek szerint a költő Baudelaire Kapcsolatok című versét akarta továbbfejleszteni, mások szerint a magánhangzókhoz rendelt színek gyermekkori ábécéskönyvéből maradtak meg Rimbaud-ban. Feltételezték azt is, hogy a magánhangzók egy-egy női testtájnak felelnek meg, s azt is, hogy okkult jelentésük van.

Biztosat nem tudhatunk. Mindenesetre Verlaine a következő, talán kicsit leegyszerűsítő magyarázatot tűzte barátja művéhez: „Én, aki ismertem Rimbaud-t, tudom, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy az Á rőt vagy zöld. Ilyennek látta, és kész.”

Mindenesetre a vers Rimbaud ún. látnok-periódusában született, a Látnok-levelek megfogalmazása idején. Poétikájának lényege az ösztönvilág és a költői látomás teljes felszabadítása, valamint a világ mélyebb összefüggéseinek feltárása a különböző érzéki benyomások összekeverése által.

Vagyis el kell szakadni a hétköznapi tapasztalatoktól, a közvetlen látványtól, az evidens, adott dolgoktól és a logikai rendtől. Ennek következtében a vers sokértelmű, titokzatos lesz, jelentése viszonylagossá válik.

Paul Demenynek írott levelében Rimbaud így határozza meg a költő feladatát (1871. május 15-én): „A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tartja meg magának.”

Ez a meghatározás szinte pontról pontra vonatkoztatható a versre. A magánhangzók szonettje pontosan olyan sűrített lényeg, amelyben a fenti idézetben említett témák egytől egyig megtalálhatók. A nominalizációnak köszönhetően a versnek nincs nyelvileg jelölt időaspektusa, így a látomás örök jelenében játszódik.

Magyar nyelvre többen is lefordították, létezik fordítás Tóth Árpád, Képes Géza, Juhász Gyula, Kardos László, Rónay György és Tandori Dezső tollából is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!