A Tengeri-hántás című ballada 1877. július 15-én keletkezett, az Őszikék egyik darabja. Első változata még az 1850-es évekből való, akkor még „Tengerifosztók” volt a címe. Végleges formáját 1877 nyarán nyerte el, de csak 1880-ban jelent meg az Árvízkönyv Szeged javára című kiadványban.

A Tengeri-hántás a népéletből vett, népéleti tárgyú vers. Az Őszikék korszak jellegzetes témái: szerelem, bűn és bűnhődés kérdései fogalmazódnak meg benne.

A tengeri a kukorica másik neve. A tengerihántás azt jelenti, amikor a kukoricacsőről lehúzzák a héját, a csuhét, ezt más szóval kukoricafosztásnak is mondják. A versben szó esik bizonyos „piros cső”-ről: nagyon ritkán akadt mélyvörös, bordó színű kukoricacső (nem a vörös a természetes színe, a piros csövek amolyan mutáns csövek). Úgy gondolták, aki ilyet talál, annak a piros cső szerencsét hoz.

A tengerihántás régen vidéken egy petróleumlámpa vagy a tűz fénye mellett a szabadban zajló tevékenység volt, mely közben az emberek beszélgettek, énekeltek, vagy valamelyikük mesélt egy-egy jó történetet.

Általában az őszi esték foglalatossága volt ez (késő estétől éjfélig), amikor már nem volt több munka a ház körül, s az emberek nem tudtak mit csinálni. Legfőbb szórakozásuk a beszélgetés volt: ilyenkor tanulták meg a falu mítoszait, regéit, balladáit.

A Tengeri-hántás az egyik legjobb Arany-ballada: figyeljük meg, mennyi szépség van benne, mennyi íze, elágazása, szála, milyen levegője van! Nagyon teljes, nagyon zamatos ballada.

Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
– Töri a vadkan az „irtást” –
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
– Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
– Kuvikol már, az ebanyja! –
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! vele álmodsz –
Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
– Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. –”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

A vers stílusa népies, címe a történetmondás szituációjára, azaz a beszédhelyzetre utal (a címen kívül egyébként semmi más nem árulja el, hogy a történetet hallgató társaság éppen tengerihántást végez).

A cím dallamos és rövid, ezért magas fokú művészi hatást ér el (a Tengeri-hántás cím egy adoniszi sor). A zenei hatást az is erősíti, hogy a történet két főszereplőjének a neve ugyanazt a dallamot rejti magában (mindkettő ionicus a minore), így az összehangoltság érzete még erőteljesebb. A tudatos cím és névválasztás jelzi, hogy a műben a zenei hangzásnak fontos szerepe van.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!