Arany János: Híd-avatás (elemzés)
A forgatagból újabb és újabb figurák válnak ki, és ugranak le a hídról a Dunába. Az elsők még viszonylag lassan nőnek ki a habokból, de aztán egyre többen teremnek a hídon:
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”
Arany a kártyán vesztett fiú döbbenetével láttatja a feltámadó öngyilkos hadat, amely mintegy „megismétli” öngyilkosságát ebben a vízióban. Ezek az árnyak, ha tetszik, kísértetek ugyanis a maguk módján – haláltánccal és vízbe ugrással – „avatják fel” az új hidat.
Amikor nem beteg vagy őrült emberről van szó, mindig van valamilyen egyéni tragédia, amely az illetőt az öngyilkosságba belehajszolta. Leggyakoribb okok a pénztelenség, a nincstelenség, a reménytelenség, a társadalmi kirekesztettség, a lenézettség és a nyomor.
Ezek az emberek tehát a város, a társadalom szerencsétlenjei és áldozatai, de a költő csak egy-egy mondattal jelzi tragédiájukat. A kártyán vesztő fiú például könnyelmű volt, és úgy tűnik, nem talált a társadalomban olyan célt vagy eszmét, amelyben megkapaszkodhatott volna, ezért jutott el a kártyaasztaltól felállva az öngyilkosságig (de a haláltánc hatására is).
A haláltánc-vízió a 7. strófában kezdődik. Először egy szerelmespár („Fehérben ifju és leány / Ölelkezik s a hídon van már”) veti magát a Dunába. Szavaikból megtudjuk, hogy életükben nem lehettek egymáséi, csak a halálban: „Egymásé a halál után!”
Ugyanúgy buknak alá a habokba, ahogyan egykor tették, életük utolsó pillanataiban. A strófa utolsó, tompán hangzó sora („S buknak, – mint egykor igazán.”) érzékelteti, hogy a fiú az újból a Dunába ugró szerelmespár után tekint. Az első ugrást taps fogadja.
Az érdekes az, mintha valamiféle „ceremóniamestere” is lenne ennek a pokoli szertartásnak, aki mintegy instrukciókat adva az egész hídavatást dirigálja: „Uj hid! avatni mind! vigan.”, „Jerünk!… ki kezdje?”, „Most a millióson / Van a sor: bátran, öregem!” Úgy tűnik, van egy hang, amely az egészet vezényli, és amely mintha kivisítana az összes többi közül.
A forgatag egyre gyorsul. Amikor elhangzik a vezényszó, hogy másodiknak a milliomos ugorjon, a milliomos szavaiból megtudjuk, miért lett öngyilkos: „Ha megszökött minden adósom: / Igy szökni tisztesebb nekem!” Tehát kölcsönadott és nem adták meg a pénzét. Most a fiú az ugrást már nem is látja, csak annak befejezését, ahogy utána elsimul a víztükör („S elsímul a víz tükre lenn”).
Itt egy pillanatra lelassult a vers, de a 9. strófában újra felgyorsul: egymás után lépnek elő a hídra tolakodott árnyak és ugranak bele a Dunába:
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”
Ezek után sorra jönnek a különböző figurák és mind jellemüknek megfelelően egy-egy mondatban elmondják, milyen sors miatt ölték meg magukat. Kiválnak a tömegből, mondanak egy mondatot, ugornak, és zuhannak az örvény torkába. Mindez rendkívül gyors tempóban zajlik. Ahogy fel-és letűnnek az öngyilkosok, szinte egymás sarkát taposva, úgy torlódnak a mondatok is egymásra.
Számos kihagyás található a műben: a költő egy-egy szóval festi meg a szereplőket, a kapitalizmust nem bíró öngyilkosokat. Van itt céda, örömlány, aki nem bírja már elviselni az életét, van milliomos, aki kölcsönadott, és eltűntek az adósok, ezért inkább a halált választja, van megesett lány, van párbajozó, aki megfogadta, hogy a párbaj után öngyilkos lesz, van bolond, aki Napóleont legyőző hadvezérnek képzeli magát, van tehát sokféle ember.
A forgatag mind nagyobb és nagyobb, az árnyak száma nem fogy, hanem mintha egyre többen lennének, az egyes figurák, az egyének teljesen elvesznek a tömegben. A vers tempója is egyre gyorsabb, míg végül szinte már csak a megállás nélküli kavargás és mozgás érzékelhető (egy személytelen, felfelé és lefelé irányuló mozgás):
Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Ez egy félelmetes megállapítás, a 18. strófa utolsó sorában, így a tempó itt újra lassul.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Csak annyi, hogy elég biztosra gondolom, hogy nem a másfél évvel azelőtti hídavatás szolgált neki alkalmul a versíráshoz. A hangsúlyokat is kicsit eltolva inkább Petőfi 1844-es Debrecenből Pestre való felmenetele. (Ha a hídavatásra írta volna alkalmi versnek, benne lett volna valamelyik újságban ár na múlva. Mint ahogy benne szoktak lenni ilyesmi versek hídavatásokra)
A vers az Őszikék része, amit nem a nyilvánosságnak szánt, hanem saját magának, ezért nem jelentek meg abból versek az újságban, és a könyv is csak halála után jelent meg. És de, a verset tényleg a Margit-híd, és az akkoriban nagyon magas öngyilkossági számok ihlették 🙂
Az elemzésben: „VAN PÁRBAJOZÓ, AKI MEGFOGADTA, HOGY PÁRBAJ UTÁN ÖNGYILKOS LESZ” Itt arról van szó, hogy a figura amerikai Párbajt vívott, ami Pontosan azt jelenti, hogy a felek a szerencsére bízzák a sorsukat, egy kalaPba egy fehér és fekete golyót tesznek, és aki a feketét húzza, annak megadott határidőn belül öngygilkosságot kell elkövetnie.
Ez nagyon érdekes. Köszönöm.
Nagyon köszönjük az elemzéseket, mind nagyon hasznos!!!
Egy kis megjegyzés a Híd-avatáshoz:
a szürke mezőben javaslom javítani a Margit-hidat készítő francia cég nevét:
Société de Construction des Battingnoles (valószínűleg csak elírás lehetett).
Köszönöm, és további jó munkát kívánok,
Andi
Köszönöm a visszajelzést, javítottam.