Az Epilógus 1877. július 6-án keletkezett. Az Őszikék nevet viselő költemények közül a második darab, és az egyik leghíresebb, legtöbbet emlegetett és legjellemzőbb verse a ciklusnak. Az egész ciklus hangulatát meghatározza az a néhány fontos gondolat, amit az Epilógus megfogalmaz: az elhibázott élet és az elmúlás tudata, valamint a búcsúzás gesztusa.

Az Őszikék Arany János utolsó költői fellángolása. Az idősödő Arany, aki nagyon öregnek érzi magát (60 éves volt), 12 év hallgatás után, megszabadulva közéleti gondjaitól, újra a művészethez menekül és a Margit-sziget tölgyei alatt magányosan, csöndben, békében mélázgatva még egyszer utoljára rátalál a múzsákra.

Mindig is gyötörték belső kételyek: jó úton jár-e, ezt várják-e tőle? Teli volt gonddal és fájó emlékkel (Juliska nevű lánya meghalt egy betegségben), de most az őszi napsugár hatására új erőre kapva sikerült többszörösen is izgalmas, csodálatos és szép verseket alkotnia.

Korábban mindig valamilyen szereplő mögé bújt (mint pl. Az örök zsidó c. versben) és nem mutatta meg lelkivilágát: az Őszikék azért is különleges, mert Arany ritkán nyílt meg úgy, ahogy ezekben a versekben. Ezeket nem a nagyközönségnek szánta, hanem önmagának nyilatkozott meg nagy művészi erővel régi, kipróbált műfajaiban (balladák, életképek, elégiko-ódák, dalok stb.).

Csak a maga kedvére alkotott, és csak személyes húrokat pengetett, nem helyezkedett bele a nemzeti költő szerepébe, amelyet korábban ráerőltettek, nem nyúlt politikai témához. Az elrejtőzés lehetővé tette számára, hogy szabadon és őszintén írjon, bátrabban kutakodjon saját belső világában, és hozza felszínre emlékeit, szorongásait.

A Gyulai Páltól kapott ún. „kapcsos könyvbe” (kulccsal zárható emlékkönyvbe) írt költeményekben soha nem látott őszinteséggel beszél önmagáról, elhibázott életéről, befejezetlen munkáiról, és beteljesületlen vágyairól. Ezek a témák mind nagyon fájdalmasak voltak a számára, mégis a bölcsesség, a derű, az elfogadó belenyugvás hangján tudott írni róluk (vagy legfeljebb önironikus hangot ütött meg).

Az Epilógus csak a költő halála után jelent meg. Korántsem az utolsó verse, mégis búcsúzni akar, el akar köszönni, ezért számvetést készít az életéről. A sebzett lelkű költő egész életére visszatekintve vet számot vágyaival és lehetőségeivel akkor, amikor már útja végén jár, amikor már megjárta az életet.

Epilógus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Az Epilógus típusa szerint időszembesítő vagy létösszegző vers. Címe nagyon beszédes: görög eredetű szó, jelentése: utóhang, utószó, zárszó, befejezés. Tehát már a cím is jelzi, hogy a mű valaminek a lezárásaként, befejezéseként keletkezett, azaz a költemény visszatekintő, összegző, lezáró jellegére utal. De nem kötet vagy mű lezárásáról, hanem az öreg költő számvetéséről van szó.

A cím alapján tehát visszatekintő, létösszegző műnek foghatjuk fel az Epilógust, amely a költő teljes életművének utószava. Bár Arany János végszónak szánta, végül nem lett az, hiszen sok vers következett még utána.

Megírásakor a költő úgy érezhette, nyugodtan mérleget vonhat életéről és pályájáról, hiszen élethelyzete most már nem fog változni, s környezetéhez és önmagához való viszonya is végleges.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!