Értelmezés: a Sirály a romantika művészfelfogásának kritikája. Minden szereplő meg van győződve arról, hogy a művész nagy személyiség, bár ezt a hitvallást egyedül Nyina képes megfogalmazni és felvállalni (azt mondja Trigorinnak: „Az emberek sorsa különböző. (…) Egyik olyan, mint a másik, mind boldogtalan. Másoknak pedig, mint például önnek (…) érdekes, jelentőségteljes, derűs élet jutott osztályrészül.”)

A Sirály művészfigurái azonban nem felelnek meg a romantikus művészeszménynek. A mű híres és sikeres művészszereplői ugyanolyan rosszul és unalmasan élnek, mint a hétköznapi emberek. De a fiatal művésznemzedék képviselői sem igazolják azt a romantikus felfogást, miszerint a művész „nagy személyiség”.

A szereplők között párhuzam fedezhető fel: a művészfigurák mindegyike megfeleltethető egy hétköznapi emberrel. Ezek a párhuzamok viszonylagossá teszik a művész és a hétköznapi ember közti különbséget. Azaz mindegy, hogy valaki művész vagy sem, a vágyai maradhatnak beteljesületlenek. Élete lehet örömtelen, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozása.

• Trigorin-Szorin párhuzam: Trigorin író, Szorin nyugalmazott hivatalnok. Trigorin cseppet sem boldogabb, mint Szorin. Se magánélete, se hivatása nem kielégítő, ebből a szempontból az élete nem sokban különbözik Szorinétól, aki semmit se valósított meg abból, amit fiatalon el akart érni.
• Arkagyina-Polina Andrejevna párhuzam: a híres színésznő élete ugyanolyan üres és nyomorúságos, mint hétköznapi párfigurájáé, Polina Andrejevnáé.
• Trepljov-Mása párhuzam: Trepljov művészként kudarcot vall és magánéletében is csődöt mond. Ugyanolyan boldogtalan, mint Mása, aki szintén képtelen elfogadni az életét olyannak, amilyen.
• Nyina-Dorn párhuzam: a színésznővé váló Nyina és a polgári foglalkozású Dorn is rátalált arra a hivatásra, amely boldoggá teszi. Mindkettejük önmegvalósítása sikeres, ezáltal mindketten értelmet tudnak adni az életüknek.

Láthatjuk, hogy a különbség nem a művész és a hétköznapi ember között van, hanem az életét jól és rosszul élő ember között, a céltudatos, értelmes, önmegvalósításra képes és a tévelygő, önmegvalósításra képtelen ember között. Ez arra készteti a befogadót, hogy elgondolkozzon a romantikus művészfelfogás érvényességén, helytállóságán.

Csehov rávezeti az olvasót, hogy a művészetről és az életről, a művészről és a hétköznapi emberről kialakított kép hamis. A nagy személyiségről vallott elképzelés puszta fikció, mert valójában a művészek is hétköznapi emberek. Az olyan fogalmak, mint önmegvalósítás, boldogság, nagy formátumú személyiség viszonylagosak, és nem kizárólag a művészek sajátjai.

Az elrontott életek és elhibázott önmegvalósítások mögött sem a nagy személyiség tragikuma, hanem a hétköznapi emberek megszokott komédiája húzódik. A nagy személyiségek korszaka végérvényesen lezárult.

Ennek következtében a nagy tragédiák is hiteltelenné váltak. Csehov ezt a műfaji hagyományok lebontásával fejezi ki. Az első felvonásban egy rejtett Hamlet-szituációt fedezhetünk fel (a szereplők is párhuzamba állíthatók: Trepljov-Hamlet, Arkagyina-Gertrudis, Trigorin-Claudius, Nyina-Ophelia).

Ez a hamleti utalás azonban nem párhuzam, hanem szembeállítás:

• Shakespeare szereplői egy királyi család tagjai és a királyi udvar magas rangú személyiségei, Csehov szereplői hétköznapi emberek.
• Shakespeare-nél van drámai hős, Csehovnál nincsen, sőt, szereplői között nincs rangsor sem, azaz nincs főszereplő és nincsenek mellékszereplők.
• Shakespeare-nél a szereplők közti viszonyokat a konfliktus és az abból kibomló tettváltás-sorozat szabja meg. Csehovnál a szereplők viszonyrendszere nem egy értékeket ütköztető konfliktus köré épül, kapcsolataik kuszák, nem nagyon értik se a világot, se önmagukat.
• Shakespeare-nél a tettváltás késleltetett, de látványos összecsapáshoz vezet. Csehovnál a szereplőnek nincsenek egymás ellen feszülő, nagy céljaik, így látványos drámai összecsapásokra sem kerül sor.
• Shakespeare-nél a főhős kísérletet tesz a megbomlott harmónia helyreállítására, és bár ez az életébe kerül, Fortinbrasszal új korszak veszi kezdetét, amelyben új harmónia jön létre. Csehovnál is egy szereplő halálával zárul a dráma, de ez a haláleset nincs hatással a többi szereplőre vagy a dráma világára, nem hoz létre új harmóniát (fölösleges halál).

Ezekből az ellentétekből kitűnik, hogy a Sirály ellen-Hamletként is olvasható. Felülírja a shakespeare-i tragédia dramaturgiai hagyományát, amivel Csehov azt jelzi, hogy a nagy tragédiák már hitelüket vesztették.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!