A Rohanunk a forradalomba című vers 1912. június 9-én íródott és A Magunk szerelme című kötet Szent Lélek karavánja című ciklusában jelent meg 1913-ban. Ady forradalmi versei közé tartozik, politikai költészetének része, mely először az 1908-as Az Illés szekerén című kötetben jelent meg új témakörként (az istenes versek mellett).

A költőt mindig is érdekelte a politika, nézeteit már akkor kialakította, amikor Nagyváradon újságíróként dolgozott. Véleménye szerint minden társadalmi baj és nyomorúság oka az, hogy Magyarországon elmaradt a polgári forradalom. Ady politikai nézeteit polgári radikális nézeteknek nevezi a szakirodalom. Úgy érezte, a magyar nép még mindig majdnem annyira feudális viszonyok között él, mint a Dózsa-féle parasztfelkelés idején.

Ady forradalmi verseit nagyrészt a Népszava című szociáldemokrata lap közölte. A költő szánalmat érzett az elnyomottak, a szegények iránt, gyűlölte az elnyomókat, és bízott egy jobb jövőben. Verseiben az ún. szegényember-irodalom hagyományos motívumai köszönnek vissza (pl. Az utca éneke, A grófi szérűn).

De írt forradalomváró, lelkes, patetikus hangvételű költeményei is születtek (pl. Csák Máté földjén), melyekben a magyar proletárokat testvéreinek nevezte, és egy távoli, szebb jövő megteremtését remélte tőlük.

Ugyanakkor Ady nem ebből a közegből származott: soha nem élt munkások között, nem ismerte őket, nemigen érintkezett velük, így csak elvontan, mitizáló formában tudott írni róluk. Érezni, hogy nem tud teljesen azonosulni velük, hiszen nem ismerte azt a társadalmi réteget, amellyel közösséget vállalt. Ő sohasem lett a munkásmozgalom költője, mint pl. később József Attila, aki valóban abból a közegből jött.

Ám mivel szerette volna, ha az ország polgári átalakuláson megy keresztül, szerette volna, ha elérjük a teljes demokráciát, az egyenlő választójogot stb., s erre csak egy forradalom útján látott esélyt, érthető módon lélekben a forradalmárokkal tartott. És arra is ráérzett, hogy mely társadalmi rétegek hordozzák magukban az őserőt, hogy a munkások-parasztok tömegeitől lehet várni a változást.

1912-ben az európai munkásmozgalmak hatására költészetében újabb forradalmi hullám indult el. Nálunk is voltak tüntetések, 1912. május 23-án budapesti munkások tüntettek a Parlament előtti téren Tisza István és a korabeli úri Magyarország ellen. Úgy tűnt, az uralkodó osztályok hatalma megingott, most először érződött a későbbi változások előszele.

A pesti nép tüntetését brutálisan vérbe fojtották, s a „véres csütörtök” tovább élezte a helyzetet, szította a forradalmi hangulatot. Ady a néptömegekkel azonosulva, lelkesen fogadta a megmozdulás hírét. Sem csüggedés, sem kételkedés nem vett erőt rajta a tüntetés letiprása miatt, ellenkezőleg: elszántsága tovább nőtt, és a népbe vetett hite is megerősödött.

Lényegében egy hagyományt folytat azzal, hogy az elnyomottak oldalára áll, ezt tette már annak idején Petőfi is. Újabb forradalmi verseket írt, melyekben változások után kiáltott.

Ezek egyike a Rohanunk a forradalomba, melynek fő üzenete az a meggyőződés, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll a forradalomra, amely végül úgyis győzni fog. Tisza Istvánra konkrétan is utal.

Jól érezte Ady, hogy valami van a levegőben, hogy Európában és Magyarországon is valami következik, csak egy dologban tévedett: azt nem látta előre, hogy ez a harci kedv nem egy forradalomhoz, hanem egy világháborúhoz fog vezetni.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!