Az 5. rész (10. versszak) a vers zárlata. Ez a legsötétebb strófája a műnek: ijesztő, üres, a halált idéző jellege van. A harctéren elesett hullákkal már elteltek a varjak (kellemetlen madár – nagy, fekete, károgó, lassú röptű), még ők is unottan néznek a hullákra, mert annyi a halott, hogy többet már nem bírnak belőlük enni.

A beszélő szembeállítja a dögevő madarakat, akik már megcsömörlöttek a rengeteg hullától, és az embereket, akik nem csömörlenek meg a háborútól. Az „emberek” itt feltehetőleg a teljes emberiségre vonatkozik, mert a katonákat következetesen „szegény emberek”-ként nevezi meg a beszélő.

Még a soknál is több a kínzás, a bántó eszköz, amivel az emberek egymást bántják, rúgják, taszítják.

A Krónikás ének 1918-ból verselése ütemhangsúlyos, 5/6 felezésű, négyütemű tizenegyesek és ennek változatai találhatók meg benne. A Zrínyi-verset és a históriás énekek jellegzetes sorfajtáját, a felező magyar tizenkettest idézi.

Nagyon szembeszökő archaizáló eszköz az ősi bokorrímeket eltúlzó halmazrímelés: 38 sor végén tűnik fel ugyanaz a szürke, kopott ragrím (-űlnek). Ez a rímkezelés a régi századok levegőjét, hangulatát lopja be a versbe. A rímek egyhangú kattogása nagyon jól kifejezi a háború szörnyű, fáradt unalmát, azt, hogy az ember már alig várja, hogy legyen vége.