A Krónikás ének 1918-ból című verset a Nyugat 1918. januári, 2. száma közölte, majd A halottak élén című kötetbe került a mű, Az eltévedt lovas című ciklus záró verse lett.

A vers Ady háborús költészetének egyik darabja. A költő a 20. századi ember alapélményét, a fenyegetettség érzését szólaltatta meg háborús verseiben. A világháború kitörésétől kezdve lírájának középpontjába a magyarság féltése került. Az értelmetlen öldöklést apokaliptikus képek sokaságában jelenítette meg, féltette az emberiséget az általános elembertelenedéstől.

A háborús években még a közelmúltat is átértékelte: addig folyamatosan ostorozta a kor magyarságát, de azért bízott a jövőben – most viszont az addig ostorozott korszak vált az értékes, humánus múlttá, hiszen akkor még lehetett bízni a jövőben, a háborús években azonban már semmi érték, semmi humánum nincs jelen.

Így hát újfajta küldetéstudat jelent meg Adynál, újfajta elhivatottság: most már azt tartotta feladatának, hogy a múlt értékeit megőrizze az általános értékpusztulás közepette.

Különösen fájt neki a magyarság legjobb fiainak elhullása, akik elpusztultak a harctereken, így legtöbb versében a nemzetostorozó hangot felváltotta a szánalom, a részvét, a sajnálkozás – meglátta népének sorsát, tragédiáját. Megértette, hogy a magyarságot valamely rossz végzet sodorta ide, olyan helyre, ahol idegen, rokontalan, és ellenséges erők ütközőpontjában áll.

Nagyon aggódott a magyarságért és az eltévelyedett emberiségért egyaránt. Keserűségét csak fokozta, hogy a háborús propaganda közepette alig akadt folyóirat, amely háborúellenes verseit vállalni merte volna, és a háborúpártiak nagyon csúnya támadásokat intéztek ellene.

Ady az első pillanattól ellenezte a világháborút, gyűlölte a vérontást, a céltalan, értelmetlen halált, szembefordult a nacionalista ujjongással, tiltakozott, elszörnyedt a háború pusztításait látva. Ezt a borzadást szólaltatja meg a Krónikás ének 1918-ból című verse is.

Krónikás ének 1918-ból

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.

A Krónikás ének 1918-ból egy nagy ívű, apokaliptikus háborús tablót tár elénk. Hangulata komor, sötét.

Ady egy verses epikai műfajhoz, a 16. századi históriás énekhez nyúl vissza, melyhez a jeremiád (panaszdal) hangnemét társítja. A históriás ének és a jeremiád formakincsét, nyelvét felhasználva írja meg a verset.

A históriás ének epikus műfaj, az énekmondók a 16-17. században a török elleni végvári harcok kegyetlenségeiről, embertelen borzalmairól adtak hírt a históriás énekekben. Azok a borzalmak, amelyekről az emberek azt hitték, hogy már örökre elmúltak, most visszatértek, újra jelen vannak, ez az oka annak, hogy a 20. században, 1918-ban is krónikás éneket kell írni.

A históriás ének szervezőelve az egyszerű linearitás szokott lenni. Ady verse nem tisztán epikus, csak annyiban követi a műfaj hagyományait, hogy a látomásos, sűrítő képek felsorolásszerűen követik egymást.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!