Az Istenhez hanyatló árnyék című vers 1911-ben íródott, Ady Endre istenes versei közé tartozik. A menekülő Élet című 1913-es kötet istenes versciklusának címadó költeménye.

Az istenes verseket nem jellemzi olyan jelképteremtő bőség, mint Ady más témakörben írt költeményeit, de a szimbolikus jelleg azért nem szorul teljesen háttérbe.

Ady protestáns családba születetett, de nem volt vallásgyakorló ember. A Bibliát viszont rendszeresen olvasta és lelkileg sokat vívódott, mert szeretett volna hinni Istenben, viszont a modern embert jellemző kétely őt is gyötörte.

Megtérését, egyre növekvő istenhitét verseinek elemzői gyakran életrajzi tényekkel kapcsolták össze, Németh László a költőt ért támadásokkal, Hatvany Lajos a szerelmi csalódással, Vajthó László a rossz fizikummal, az álmatlan éjszakákkal és a betegséggel (szerinte a költő istenhite változó egészségi állapotának megfelelően hullámzik: amikor romlik az állapota, olyankor menekül Istenhez).

Többen is felhívták a figyelmet Ady anyagi gondjaira, bizonytalan életkörülményeire, egzisztenciális aggodalmakra, amelyek mind fogékonyabbá tették az istenhitre. De megtérése mögött állhatott intellektuális válság és halálfélelem is.

Maga Ady gyakran beszélt arról, hogy a magány és az elfáradás vezette el őt Istenhez, ugyanakkor egyik életrajzi tényre sem mondhatjuk, hogy ez áll a költő vallásossága mögött. Az életrajzi tények csak részigazságokat árulnak el, maradéktalanul nem magyarázzák meg Ady istenkeresését.

Ady egyénisége és istenhitének sajátos természete nem engedi, hogy vallásos hitét életrajzi eseményekre vezessük vissza. Hiszen vallásossága egyrészt paradox volt, másrészt átmeneti jellegű, szakaszos, hullámzó: bajok mindig gyötörték és ő mindig sötéten látta a dolgokat, levelei mindig tele voltak panasszal, mégis csak élete egy szakaszán jelent meg nála az Istenben való vigaszkeresés.

A kor szellemi áramlataiban, a szimbolizmusban is benne volt a metafizikai éhség, a transzcendencia utáni vágy, így talán egy kicsit ez is belejátszik az istenkeresésbe.

Mivel a hivatalos egyházak a feudális rend mellett köteleződtek el, szellemi értelemben nem volt vonzerejük, így a korabeli értelmiségiek többnyire nem egyházi keretek között élték meg vallásosságukat. Életre kelt valamiféle neomisztika, sokan fordultak Istenhez és ringatóztak vallásos hangulatokban, de a vallásosságnak más formáit választották az egyházak helyett. Ennek a misztikus áramlatnak Ady is részese volt.

Király István szerint Ady istenkeresését legjobban úgy érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy szellemi értelemben az eltévedés, a magány, a távlattalanság, a nihil veszélye fenyegette, és remélte, hogy ezzel szemben egy értelmes életet tud kiküzdeni magának. Ehhez azonban hitre és reményre volt szüksége.

Küldetéses emberként irányjelzőkre vágyott, s nem akart belenyugodni, hogy egy értelmét vesztett, hazug világban kell élnie, ezért keresett valamiféle egységes világmagyarázatot, ami bizonyosságot nyújt, ezért kereste Istent. Istenhitének legfőbb sajátossága a szubjektív-mitizáló jelleg.

Istennel való viszonyának több fázisa is volt, eleinte a makacs tagadás jellemezte, aztán átment egy kételyekkel vívódó istenkereső folyamaton (melyet olyan versek fémjeleznek, mint pl. a Hiszek hitetlenül Istenben vagy A Sion-hegy alatt), végül eljutott arra a pontra, hogy úgy érezte, talán megtalálta a hitet, talán megtalálta Istent. Ennek a megtalálásnak a verse az Istenhez hanyatló árnyék.

A vers a bibliai 109. zsoltár modern parafrázisa. Kevésbé zaklatott, mint A Sion-hegy alatt: sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. A múltbeli harcos istenkeresést immár alázat váltja fel. A költő megnyugvásért, hitért, biztos támaszért könyörög Istenhez.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!