Az Ember az embertelenségben című vers 1916 szeptemberében íródott és A halottak élén című, utolsó Ady-kötet első ciklusának címadó költeményeként jelent meg 1918-ban.

A kötetcím többféleképpen is értelmezhető: jelentheti Ady személyes sorsát, utalhat közeledő halálára (érezte az idő múlását és saját végét), de a halottak motívuma a háború halottjait is jelentheti, a fronton elpusztuló katonákat. Az Ember az embertelenségben ciklus címe egy felszólításként értelmezhető: embernek kell maradni az embertelenség közepette.

Az első világháború kitörését általános örömujjongás övezte, próbálták nemzeti ügyként kezelni, mivel Ausztria és a Monarchia számára fontos volt. De hamar kiderült, hogy a háború sokáig el fog húzódni, és nem lesz könnyű győzelem, ha egyáltalán győzünk. Egyre több hadirokkant, sebesült tért haza a frontról, egyre többen látták meg a háború valódi arcát, így a kezdeti lelkesedés után egyre nagyobb és általánosabb lett a kiábrándulás.

Az osztrák vezetés erre úgy reagált, hogy azokat, akik hangot adtak nemtetszésüknek, hazaárulással és felségsértéssel vádolták meg. Az ilyen hangok ugyanis aláásták a harci kedvet, demoralizálták a hadsereget, ami rontotta a győzelem esélyeit. Ráadásul ekkor, a háború közepén még volt esély a győzelemre, a központi hatalmak minden fronton sikereket értek el. Így mindenáron el akarták fojtani a háborúellenes hangokat.

A művész-értelmiségiek között Ady Endre volt a békepártiak vezéralakja, hiszen a költő kezdettől fogva következetesen a háború ellen foglalt állást. Úgy gondolta, a háború még akkor is történelmi katasztrófához vezet, ha megnyerjük. Legfontosabb háborús versei A halottak élén című kötetében jelentek meg.

A költő kezdettől fogva ellenezte a világháborút, és véleményének minden lehetséges módon hangot is adott – emiatt magára maradt, elszigetelődött a háborús propagandától feltüzelt országban, még hívei közül is sokan elfordultak tőle. A közéletből és az irodalmi életből is kiszorult.

Világháborús költészete már más hangnemben szólal meg, mint korábbi lírája: a nemzetostorozó indulatot aggodalom váltja fel. Ady részvétet, szánalmat, aggodalmat érzett a magyarság sorsa miatt, féltette nemzetét, és aggódott az egész emberiségért, mivel úgy látta, a háború tévútra sodorta a népeket.

Véleményét, aggodalmát számos versében kifejezte – Az eltévedt lovas, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Krónikás ének 1918-ból –, és mindvégig kitartott a humánum, az értékmegőrzés eszménye mellett.

Ember az embertelenségben című verse Ady költői és emberi helytállását mutatja, és a helytállás fontosságát hirdeti: embernek kell maradni az embertelen körülmények, a pusztító háború közepette is, és meg kell maradni magyarnak akkor is, amikor nem jó magyarnak lenni.

A vers akkor születetett, amikor a román csapatok betörtek Erdélybe: 1916. augusztus 27-én indult meg a támadás, 370 ezer katona özönlött a magyar lakosságra, és az emberek rémülten menekültek. Ady a csucsai kastélyból látta a frontra induló, katonával teli vonatokat is, és látta a román betörés elől kétségbeesetten menekülő, földönfutóvá váló embereket is.

Nagyon aggódott Erdélyért és a magyarság sorsáért, de nemcsak értük: siratta az egész eltévelyedett emberiséget.

Ember az embertelenségben

Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

A vers típusa szerint Ady háborúellenes költészetének darabja. Formailag rapszodikus menetű, váltakozó hosszúságú strófákból áll, és a rímek is csak néha, rendszertelenül, tompán csendülnek össze, és elég nagy távolságból. Ez a forma erős zaklatottságot fejez ki, összhangban a vers hangulatával, amely szintén nyugtalan, zaklatott, felfokozott.

Kifejezőeszközök: ellentét, metonímia, ismétlés, megszemélyesítés, szimbólum, archaizálás

Ady sajátos szóalkotásaira is felfigyelhetünk pl. „megintlen”. A nagybetűs Téboly a háború szimbóluma.

A lírai én azonosul a nemzettel. Saját fájdalmaként éli meg azt a csapást, ami a nemzetet érte („Szívemet puska-tus zúzta”). Ez az azonosulás azt is jelenti, hogy a lírai én halottaiból való „föltámadása” a magyarság föltámadását is jelenti. Ez a föltámadás azonban nem politikai, hanem erkölcsi jellegű. Ha a költő talpra tud állni a csapás után, akkor a nemzet is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!