A cím utalás Istenre: az Istennel való találkozás szimbolikus helyszínét jelöli meg. A Sion-hegy Jeruzsálemben van, csúcsa Jeruzsálem legmagasabb pontja. Leromboltatásáig itt állt Salamon temploma, ahol a frigyládát őrizték. Ez a fiktív helyszín ugyanakkor idézi a Sínai-hegyet (Hóreb) is, ahol Mózes átvette az Úrtól a tízparancsolatot Izráel számára, de egyúttal Közép-Európát is.

A „lángoltak, égtek a kövek” sor határozottan a Sínai-hegyen történt eseményekre utal: a lángolás az égő csipkebokorra, a kövek a kőtáblákra, amelyeket Mózes kapott az Úrtól. A vers tehát a mózesi történet újraírása, s Ady a jeruzsálemi Sion-heggyel nevezi meg a Sínai-hegyet.

Van olyan vélemény is, amely szerint Ady a Sínai-hegyre gondolt, csak rosszul emlékezett, vagyis tévedésből szerepel a Sion-hegy a versben, a költő egyszerűen összekeverte a kettőt. Ha így lett volna, akkor azt kell feltételeznünk, hogy felületesek lehettek az ismeretei a Bibliáról, és nem nézett utána annak, amiről írt. Ez nem valószínű, hiszen Ady jól ismerte a Bibliát.

Valószínűbb, hogy tudatos, szándékos tévesztésről van szó: Ady azt akarja értésünkre adni, hogy a vers központi szimbóluma nem azonosítható egyetlen bibliai helyszínnel sem száz százalékosan, vagyis nem vonatkoztatható a versen kívüli világra.

A versbeli Sion-hegy egy általa teremtett helyszín, amely nem azonos se a jeruzsálemi Sion-heggyel, se a Mózes történetében szereplő Sínai-heggyel. Ugyanúgy ő találta ki ezt a hegyet, mint a hozzá kapcsolódó látomásos, balladaszerű történetet.

A cím névutója („alatt”) valamilyen lefokozottságot, sikertelenséget vetít előre, amit később a vers szövege igazolni fog. Nem fenn a hegyen tartózkodik a beszélő, hanem lent, a hegy lábánál.

A vers három fő jelentésmozzanat köré szerveződik: 1. istenkeresés, 2. az Istennel való találkozás, 3. Isten menekülése, távozása. Összhangban azzal a jelenséggel, hogy a vallásos ember ezt a hármat akár egyszerre is megtapasztalhatja, ezek a jelentéselemek, bár nem egyforma intenzitással, de minden versszakban jelen vannak.

A Sion-hegy alatt 5 nagy szerkezeti egységre tagolható.

Az 1. egység (1. versszak) a vershelyzet leírása. Ady megteremt egy szimbolikus helyszínt. Jelen van itt Isten igen sajátos képe (foltozott, kopott, dísztelen öregúrként mutatja be Ady) és jelen van egy birtokos szerkezet erejéig a lírai én is. Az utolsó sorban pedig megnevezi a költő a találkozás terét: a Sion-hegyet.

A „tépetten, fázva fúj, szaladt” utal a vallásosság általában vett „hűlésére”. A vers ugyanis a modern istenélményből és lelkiségből fakad.

A 2. egység (2. versszak) Isten képét értelmezi tovább a nyitó strófa képei közül. Az ószövetségi helyszín egy katolikus motívummal, a rórátéval gazdagodik (a „róráté” vagy rorate latin kifejezés az adventi hajnali mise megnevezésére).

Az úr harangoz, vagyis jelt ad az istenkeresőnek.

A 3. egység (3. strófa) a lírai én jellemzése. A „kezemben-lelkemben-eszemben” hármassága jelzi, hogy az istenkeresés az emberi lét három aspektusának (test, lélek, szellem) együttes sorompóba állításával képzelhető csak el.

A 4. egység (4-6. versszak) az istent kereső lírai én és Isten találkozását beszéli el. A lírai én nem tudja megszólítani Istent, holott a kegyelmi állapot adva van: „megvárt… simogatott… nézett reám”.

Az 5. egység (7. versszak) témája a kegyelmi állapot megszűnése. A kegyelmi állapotot a lírai én nem tudta kihasználni, Isten mintegy távozik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!