Ady Endre: A Sion-hegy alatt (elemzés)
A Sion-hegy alatt egy epikus, szinte balladai vers, amely egy kis történetet mesél el. A beszélő szeretne visszatalálni az Úrhoz, de a visszatalálás, a beteljesülés öröme elmarad.
A költő és Isten a Sion-hegy alatt találkozik. Az Úr alászáll a hegyről, megmutatja magát, kitárulkozik. A lírai énnek van rá fogadókészsége, hiszen szeretné megtalálni Istent. De mikor látja Őt, nem tudja, hogy ki ez a szép öregúr, nem jut eszébe a neve. Ez a kínzó hiányérzet határozza meg a vers hangulatát. A költő nem tudja felhőtlen befogadással, gyermeki egyszerűséggel megtalálni az Urat.
Tudja, hogy ki Isten, de nem emlékszik a nevére. A „rongyolt” lélek elfelejtette a nevet, amelyen Istent meg kell szólítani. Pedig tudja, hogy tudja a nevét, mégsem jut eszébe, ezért marad el a beteljesülés. A lírai én mégis áhítozik Isten után, mégis ki akarja mondani, fel akarja idézni Isten nevét. Végül kudarcot vall, ami megrázó élmény a számára.
Hiába vár az Úr, az istenkereső lírai én és az általa keresett Isten között nem jön létre a személyes találkozás, ezért Isten távozik, és a magára maradt beszélő kétségbeesik. Elkeseríti a saját tehetetlensége, hogy sikertelenül próbált visszaemlékezni Isten nevére. Mivel emiatt elszalasztja az alkalmat a csodás találkozásra, keserűségében sírva fakad a Sion-hegy alatt.
Az olvasó mindezt álomszerűnek, látomásnak érzékelheti, ugyanakkor minden nagyon testközeli a versben, szinte kézzelfogható, tapintható (Isten-szag stb.).
Bár a versben a katolikus vallás szertartásai jelennek meg, Ady nem volt katolikus. Református, kálvinista családba született, és református neveltetésének nyomai is vannak a verseiben (pl. Krisztus-kereszt az erdőn című versében).
Talán azért a katolikus vallás jelenik meg A Sion-hegy alatt című versében, mert itt képszerűen megjeleníti Istent. A reformátusok nem ábrázolják Istent, mert Isten ábrázolását (festményeken, szobrokon stb.) bálványimádásnak tekintik. Nemhogy tiszteletet nem éreznek a Krisztus-ábrázolások iránt, de egyenesen elpusztítandónak tartják őket.
Ady verse olyan érzékletesen megjeleníti Istent emberi alakban, hogy akár személyleírást adhatnánk róla. Ezért A Sion-hegy alatt nem illik bele a református felfogásba.
A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
A vers a nagy létharc-versek (Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján) balladaszerű műfajában íródott. A beszédmód és a történetfelépítés is nagyon hasonló.
A Sion-hegy alatt típusa szerint istenes vers. Hangulata bánatos, szomorú, melankolikus, kétségbeesett. Az ábrázolt táj, a vers díszletezése is nyomasztó, szorongásos hangulatot áraszt és valamilyen homályos belső látást vetít ki, az idegenség tapasztalatát érzékelteti („Nyirkos, vak, őszi hajnalon”, „valahol”, „Paskolta, verte a ködöt”).
Témája az istenkeresés, az egykor eleven istenhithez, a gyermeki hithez való visszatalálás lehetősége vagy lehetetlensége. A beszélő kétségbeesett kísérletet tesz egykori mély, eleven hitének visszanyerésére, de kiderül, hogy a gyermekkori imák nyelvén Istent már lehetetlen megszólítani. A lírai én ugyanis elfelejtette a régen tanult nevet.
A szöveg azonban azt sugallja, hogy az a hagyományos vallásosság is kiüresedett, aminek a nevében meg tudná szólítani a „szép, öreg Urat”, hiszen szerepel a szövegben az Isten szó, de csak mint a vágyott Úr egyik megfelelője („Isten-szakállal”), így hiába nevezzük meg Istent, a megszólítás nem fejezi ki a megszólított létének teljességét.
A vers tehát nemcsak a költőnek Isten utáni személyes vágyát fejezi ki, hanem azt is állítja, hogy az Istenről való beszéd a ránk hagyományozott formában már lehetetlen.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Ady Endre: A Sion-hegy alatt (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>