A magyar Ugaron című költemény 1905-ben íródott, és 1906-ban jelent meg az Új versek című, korszakalkotó Ady-kötet legfontosabb ciklusának utolsó s egyben címadó verseként.

A magyar Ugaron volt az a versciklus, amely miatt a kötetnek akkora visszhangja lett. Itt érezhető legmarkánsabban az újfajta, kritikus szemlélet, az indulatos, keserű nemzetbírálat, sőt, „nemzetostorozás”, amellyel Ady támadások özönét vonta magára. Ugyanakkor a ciklus verseiben jelen van a hazaszeretet, a hazaféltés gyöngédsége is.

A ciklus záró verse A magyar Ugaron, amely nem „tájleírás”, metaforái nem vizuálisan elképzelhető, konkrét tájat ábrázolnak, hanem egy riasztó látomást, amely belső látásunkat aktivizálja.

Ady szemében a magyar ugar elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra van ítélve. Egy metonímia az ugar-kép, amelyet a maga érzékletes valóságában megjelenít a költő és következetesen végigvisz a versen. Ezzel allegorikus értelemben használja a metonímiát (a látomásos allegória egy sajátos válfaját alkalmazza).

Végig az ugar a színtér, de érezni lehet, hogy ez csak egy allegóriaként végigvitt metonímia, és a költő dühe, indulata nem az ugarnak szól: nem a résznek, hanem az egésznek, nem egy elhanyagolt földdarabnak, hanem az egész félfeudális magyar világnak.

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

A magyar Ugaron, bár első pillantásra szemben áll a romantikus költészettel, valójában hangulatában, témájában és indulati töltésével annak hagyományát eleveníti fel. Legközelebbi rokona Vörösmarty késői költészete. De látomásos képi világa már nem a romantika költői képeit idézi, hanem szecessziós (a burjánzó indák, a bódító virágok a szecessziós ornamentika motívumai).

Műfaja látomásos tájvers, tere és történései szimbolikusak. Hangulata komor, keserű, némileg felháborodott is, de sokkal inkább reményvesztett és bánatos. Csöndes bánat érződik a hangok arányából, pl. gyakran fordul elő a szomorúság, a bú kifejezésre oly igen alkalmas „u” hang. Ugyanakkor sok a lágy, ringató hang is („n”, „m”, „d”, „l”), így a hangok zenéje bánatos lágyságot, gyötrő rezignáltságot érzékeltet.

A vers típusa értékszembesítő: értékszerkezete a pozitív múltat a negatív jelennel állítja szembe. A pozitív múltat a „régmúlt virágok” és az „ős, buja föld” jelöli, a negatív jelent a „dudva, muhar”, a „föld alvó lelke” és hogy a „szűzi földön valami rág”. Az utolsó versszakban pedig a jövő is megjelenik, amely a pusztulás képét mutatja.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!