A magyar irodalom története a 11. században kezdődik a kereszténység felvételével (tehát nem az uráli őshazával). Középkori irodalmunk az egyház és a királyi udvar intézményeihez kötődött és döntően klerikális (egyházi) irodalom volt, melyet a szabad művészetek (grammatika, retorika, zene) alkottak.

Nyelve a latin és a népnyelv (vulgáris nyelv). Ebben az időben nem létezett önálló magyar nyelvszemlélet („a magyar a latin nyelv iskolájában alakult ki” – Tarnódi). Nem léteztek külön vulgáris műfajok, hanem a kódexekben egymás mellett találhatók meg a magyar nyelvű és a latin nyelvű szövegek.

A szövegek szerzőiről való felfogás az egyházi felfogást követte, azaz nem volt a költőnek egyénisége, amivel azonosulni lehet. Sok szerzőnek nem ismerjük a nevét sem.

Nem létezett az eredetiség követelménye és a szerzői jog ill. a plágium fogalma sem. Ez azt jelenti, hogy hozzá lehet nyúlni a más munkájához, átalakítani, átírni, ahogy jónak látja az illető. Nincs szerzőfogalom, ugyanis nem a szerző áll a középpontban. (A reneszánsz idején a humanisták megjelenésével ez megváltozik.)

A szerzői személyiség bevallottan mintakövető, utánzó, ezért szerző-szerepek vannak (perszónák, latin szó). A perszónáján, azaz szerepén keresztül beszél a szerző. Elsősorban a szerep volt a fontos, nem a szerző (pl. nem Janus Pannonius, hanem a humanista szerző).

Az irodalmi műveltség megoszlása:

• humanisták (pl. Janus Pannonius)
• kolostori szerzők (pl. Temesvári Pelbárt)

A humanisták és a kolostori szerzők kortársak voltak, de nem beszéltek egymással. Az, hogy egy időben létezett a kolostori és a humanista irodalom, jelzi, hogy nem lépcsőzetes, egyenes vonalú volt a fejlődés, hanem átfedések voltak a korszakok között.

A középkor irodalmának stílusa

A latin stílus uralkodott a korban. A próza a szónoklattan, a vers az időmértékes verselés szabályai szerint fogalmazódott meg.

Megjelent a rím jelensége, ami az antik irodalomban nagyon ritkán játszott szerepet.

A prózában a mondatszerkezetek leegyszerűsödtek, a mellérendelő mondatok a meghatározóak, és nagy szerepet kap az ismétlés.

A középkori stílus legfontosabb kerete a levél műfaja. Egy levél, oklevél nem egyetlen ember munkája volt: a megfogalmazó és a lejegyző személye kettévált. A levél lejegyzője a scriptor (foglalkozásnév, a scribere szóból jön, melynek jelentése: lejegyezni).

• ars dictandi – a dictare szó (jelentése: diktálni, tollba mondani) a fogalmazás jelentését is magába foglalja (próza és vers esetében is)
• ars epistolandi (a levélírás művészete), pl. P. mester legendája is egy levéllel kezdődik barátjának, N-nek.
• dictamen: mívesen megfogalmazott szöveg, stílus elnevezése.

Az áttekintő jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!