3. A 3. szerkezeti egység (34-42. sor) a vész utáni állapotokat mutatja be, amit a tél évszaka jelképez.

„Most tél van és csend és hó és halál.” Ez a sor sokak szerint az egyik legnagyszerűbb sora a magyar irodalomnak. Lemondó egyszerűséggel, néhány szóban írja le a legteljesebb pusztulást. Az „és” kötőszók halmozása (poliszindeton eszköze) szaggatottá, lihegővé teszi a mondatot, mintha egy haldokló ember próbálna beszélni nagy erőfeszítéssel.

A tűz az élet jelképe, a jég, a fagy pedig a halálé. A tél dermedtsége, mozdulatlansága a remények halálát jelképezi, az önkényuralom, a terror idején ilyen teljes némaság honolt.

Ez a rész sokkal tömörebb, sűrűbb, mint az előzőek, a mondatok is rövidebbek.

A tél-hó toposzból épül tovább az ősz föld metaforája („A föld megőszült”), melyet az istenhasonlat magyaráz meg: a föld nem úgy őszült meg, mint a boldog ember, nem hajszálanként, hanem hirtelen, mint az Isten, aki elborzadt saját teremtő munkájának eredménye felett (és „bánatában ősz lett és öreg”). Aki szörnyűséget él át, egyetlen pillanat alatt meg tud őszülni, ez történik a földdel és Istennel is.

Ennek a hasonlatnak a Bibliában található az előképe, Mózes könyvében: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében.” Isten tehát kudarcot vallott, mivel teremtménye, az ember valóságos szörnyszülött.

Vörösmarty a folyamatos történelmi bukások okát az ember kettős természetében látja: az ember félig isten, félig állat (eszünkbe juthat Az emberek c. vers, ahol az ember egyszerre „őrült sár” és „istenarcú lény”). Isten tehát elborzad azon, ahogy az ember öli embertársait.

4. A 4. szerkezeti egység (43-50. sor) a jövőt jeleníti meg: el fog jönni az újabb tavasz, de anélkül, hogy az ember számára újjászületést hozna. Itt, az utolsó részben már ironikus a költő hangja. Egy ember nélküli világot mutat be, hiszen a zsarnokság idején önáltatás lenne bármiféle újjászületésben reménykedni.

Az eddig meglevő párhuzam a társadalom és a természet között itt megszűnik: a természet újra kizöldül, a természetben jöhet új tavasz, az ember számára nem, az ember számára örök tél van, mert rabságban, elnyomásban kell élnie. (A tavasz, azaz a reformkor „boldogtalan fiai” azok a nagy magyarok, akik harcoltak a nemzet szabadságáért, Petőfi, Kossuth, Batthyány és a többiek.)

Mivel a történelem körforgásszerű, nincs benne fejlődés, így az ember élete céltalan és értelmetlen. A vendéghajat viselő, vidámságot tettető, magát fiatalnak mutató öreg föld képe jelzi, hogy ez egy hazug tavasz, értékei álértékek, minden hazug és álságos benne.

Vörösmarty a költeményt egy kérdéssel zárja, ami nyitottá, nyugtalanítóvá teszi a verset, mivel a befejezetlenség érzetét kelti. Ez a kérdés valójában állítás, amely azt nyomatékosítja, hogy az ember számára nincs remény, nincs tavasz, nincs ünnep, nincs újjászületés.

***

Részletes elemzés sorról sorra haladva magyarázattal: a verselemzes.hu-n.