Az Előszó értelmezése

A mű 4 nagy egységre tagolódik:

1. Az első szerkezeti egység (1-17. sor) a „Midőn” határozószóval kezdődik, és a reformkor jelenik meg benne a tavasz képében. Az öröm, nyugalom, zöld ág, békesség képei a reformkor bizakodó, lelkes hangulatát idézik meg.

A mű első sora – „Midőn ezt írtam…” – tehát egy korábbi mű (vagy a Három rege, vagy Az áldozat c. dráma) megírásának idejére vonatkozik. Mivel a múltba tekintünk vissza, visszatekintő látószög érvényesül.

Ez a visszatekintés előrevetíti azt, ami később nyilvánvaló lesz: hogy időszembesítő és értékszembesítő versről van szó. Ez az idő-és értékszembesítés párhuzamba van állítva a természet körforgásával. A vers ugyanis egyetlen hatalmas, kozmikus méretű év alatt „játszódik” le (a boldog tavasztól a hazug áltavaszig).

Mivel a nemzet története az évszakok váltakozásával egybefonódva jelenik meg, a végzetszerűség hangulata uralja a verset. Valami komor, kikerülhetetlen sorsakarat irányítja az emberi történelmet.

Ez a múlt egy rendkívül értéktelített korszak, amit a költő:

jelzős szerkezetekkel (zöld ág, gondos ész, legszebb jutalom),

metonimikus képekkel (kéz, szellem, ész, szív),

hasonlatokkal („Munkában élt az ember, mint a hangya”),

allegóriákkal („S a béke izzadt homlokát törölvén”),

és pozitív jelentésű igékkel (küzdött, működött, lángolt, remélt) fejez ki.

Az ember jól működő társadalomban élt, volt cél, feladat, remény, az emberek lázasan dolgoztak, frissesség, lendület jellemezte őket, mert hittek benne, hogy elérhetnek valamit.

Egyfajta üdvözült állapot volt ez: minden reményteli, ünnepi, várakozásteljes. Az ember egy kitüntetett napra, egy fordulatra készült, várta, hogy learathassa munkája gyümölcsét. Úgy tűnt, hogy fáradozásának eredménye lesz.

A cél az emberüdv volt (amit Vörösmarty mindig nagy méretek közt keres, pl. „mélység és magasság”, „nagy egyetem”). A békét a jól végzett munkában elfáradó ember verejtéket letörlő mozdulata személyesíti meg.

Ez a rész a 10. sorral ér véget, utána egyfajta panteisztikus látomás következik (11-18. sor), amely a várakozás feszültségét érzékelteti: vibrálás, reszketés, veszély érezhető ki belőle (pl. „reszketett a lég”). A tavaszból nyár lett, s most jött el az idő, hogy a remények, a vágyak beteljesüljenek. Van valami a levegőben, ami feszültséget okoz.

A természet vajúdik, aztán megszüli a „szent szózat”-ot (figyeljük meg az alliterációt!), azaz a korszak szüli meg azt, amire az ember vágyott: az emberüdvöt. Tehát az izzadságos, fáradságos munka eredménye egy jobb világ lenne (kézenfekvő a szabadságharcra gondolni itt, amely egy új világ, új korszak eljövetelét ígérte).

„Hallottuk a szót”, s erre a világegyetem mozdulatlan csenddel válaszol… Szinte megáll minden, mint amikor valaki valami nagy dologra készül, s előtte összpontosít, s egy pillanatra megállva mély levegőt vesz… Csakhogy itt valami rossz, valami borzasztó következik, fenyegetettség-érzésünk van.

Olyan magaslatra jutottunk már el, ahonnan csak lefelé vihet út. A nyár őszbe fordul, az ősz pedig a vágyak beteljesülése helyett egy nagy, pusztító vihart hoz.

2. A második szerkezeti egység (19-33. sor) ezt a vihart írja le. „A vész kitört”, közli velünk a költő tömören. A remények elpusztulnak a bekövetkező katasztrófa során. A szabadságharc megtorlása és az utána következő zsarnoki uralom egy „veszetté bőszült szörnyeteg” irrealitásba hajló képében jelenik meg, amely emberfejekkel labdázik és emberszíveken tapos.

Figyeljük meg itt is a költői eszközöket:

a jelzős szerkezeteket (elsötétült ég, vad fény, szétszaggatott népek, elhamvadt városok),

a megszemélyeítéseket, metonimikus képeket („Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre, / Emberszívekben dúltak lábai”, „A szellem világa kialudt”, csonthalmok),

a hasonlatokat („És folyton-folyvást ordított a vész, / Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg”),

az allegorizációt („És a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt városokra fekteti.”),

valamint az igehasználatot (dúltak, meghervadt, kialudt, ordított, sóhajtanak).

Őrjítő látomásokat vetít elénk Vörösmarty, amilyeneket csak ő tudott alkotni a magyar romantika irodalmában. Képei nagy térben mozognak, nagy ellentétek, nagy szenvedélyesség jellemző rájuk. Hihetetlenül erős, túldimenzionált képei, metaforái vannak, szinte már a szürrealizmus határát súrolja (pl. „vérfagylaló keze”).

Az értékgazdag világ tehát elpusztul, fájó, felzaklató képek közvetítik az értékvesztést: tiszta ég helyett elsötétült eget, zöld ág helyett hervadást látunk. A szellem működése helyett a „szellemek világa kialudt”. Csend helyett ordítás, békés alkotómunka helyett nyomor és szenvedés jön.

A 33. sorral véget ér a visszatekintés, megérkezünk a jelenbe (ami természetesen a lírai én, Vörösmarty jelene).

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!