A kapitány lánya a 18. századi Oroszországban játszódik, a történetet Pjotr Andrejics Grinyov alhadnagy meséli el egyes szám első személyben. A könyv az ő emlékirata.

Mottóként minden fejezet elején szerepel egy idézet valamilyen orosz szerzőtől vagy népdalból.

 

 

1. fejezet: A gárdaaltiszt

 

A regény elején a főhős fiatalkorát és családját ismerhetjük meg.

Hősünk apja, Andrej Petrovics Grinyov alezredesként vonult nyugalomba, és egy szegény nemesember lányát, Avdotya Vasziljevna J.-t vette el. Kilenc gyerekük született, de csak Pjotr Andrejics maradt életben, a többi meghalt csecsemő korában.

Pjotr Andrejics még az anyja hasában volt, amikor már bejegyezték kadétnak a Szemjonov-ezredbe. Ezt a család egy közeli rokonnak, B. herceg gárdaőrnagynak köszönhette.

A fiú neveltetését 5 éves korában Szaveljicsre, a lovászra bízták, aki megtanította Pjotr Andrejicset írni-olvasni, és az agarakkal bánni.

Mikor a fiú 12 éves volt, apja egy francia tanítót, bizonyos Beaupré urat szerződtette le mellé. A „moszjő” felfogadása persze nagyon nem tetszett Szaveljicsnek, aki ezt pénzkidobásnak tartotta.

Beaupré odahaza borbély volt, azután Poroszországban katona, Oroszországban pedig úgy lett tanító, hogy azt sem tudta, mit jelent ez a szó.

Az lett volna a feladata, hogy franciára, németre és minden tudományra megtanítsa Pjotr Andrejicset, de mivel könnyelmű volt, szeretett inni és folyton a nőket hajkurászta, Pjotr Andrejicsnek – aki nem is akart magának mentort – sok gondja nem volt vele, mindketten azt csinálták, amit akartak.

Mindez addig tartott, míg Palaska, a kövér, ragyás mosónő és Akulka, a kancsal tehenészlány panaszt nem tettek úrnőjüknél a francia ellen, aki tapasztalatlanságukkal visszaélve mindkettejüket elcsábította.

Anyuska persze beszámolt mindenről apuskának, aki erre fia szobájába ment, ahol a „moszjő” épp „leckét adott” Pjotr Andrejicsnek. A leckeadás abból állt, hogy Monsieur Beaupré holtrészegen feküdt az ágyon, a fiú pedig sárkányt hajtogatott a Moszkvából hozatott térképből… Amikor apuska meglátta, hogyan tanulmányozza a fia a földrajzot, meghúzta a fülét, a franciát pedig kidobta a házból.

Így ért véget Pjotr Andrejics „neveltetése”. Ezután 16 éves koráig a nemesúrfik szokványos életét élte, galambokat kergetett és a majorbeli gyerekekkel játszott.

Apja minden évben megkapta az Udvari kalendráiumot, melyben a legmagasabb állami és katonai tisztséget viselő személyek névsorát közzétették. Anyja mindig igyekezett eldugni a könyvet, mert rossz hatással volt apuska „epéjére”.

Aznap is Andrej Petrovics a kalendárium több órás olvasása után gondolatokba merül, ami nála semmi jót nem jelent. Kijelenti, hogy itt az ideje, hogy Petrusa – ez Pjotr beceneve – katonának menjen.

Erre az anya sírva fakad, mert el kell szakadnia a fiától, Pjotr Andrejics ellenben el van ragadtatva, mert a nagy szabadságra és a pétervári örömökre gondol.

Apja azonban nem akarja, hogy Pétervárott szolgáljon, mert akkor naplopó lesz belőle. Ő azt akarja, hogy a fia katona legyen és valódi ütközetekben jeleskedjen, ezért nem abba az ezredbe küldi, ahová már születése előtt bejegyezték.

Így hát levelet ír Andrej Karlovics R. számára, aki régi barátja és bajtársa. Petrusának az ő parancsnoksága alatt kell szolgálnia Orenburgban.

A fiú reményei a pétervári víg életről szertefoszlanak, helyette elhagyatott, unalmas vidéki szolgálatra van kilátása.

Másnap el is indul, és Szaveljicset adják mellé szolgának.

Éjjel érkeznek Szimbirszkbe, ahol egy napot kell időzniük. Míg Szaveljics bevásárlásokat intéz, a fiatalember a fogadóban marad, ahol azonban hamar elunja magát, és bemegy a biliárdterembe.

Ott egy 35 év körüli, magas, fekete bajszos férfit talál háziruhában, dákóval a kezében, és az illető felajánl neki egy játszmát.

Pjotr Andrejics bevallja, hogy nem tud biliárdozni. Ekkor beszélgetni kezdenek, és kiderül, hogy a férfi neve Ivan Ivanovics Zurin, és kapitány az egyik huszárezredben.

Meghívja ebédre az ifjút, aztán felajánlja, hogy megtanítja biliárdozni. Szerinte ez a tudomány feltétlenül szükséges egy katonának, mert ha hadgyakorlatra kell mennie egy unalmas kis porfészekbe, akkor hogy fogja elütni az időt, ha nem tud játszani?

Pjotr Andrejics nagy szorgalommal kezd neki a tanulásnak, Zurin néhány leckét ad neki, aztán azt javasolja, hogy játsszanak pénzbe, mert ingyen játszani a legcsúnyább szokás.

Pjotr Andrejics beleegyezik, Zurin puncsot hozat, szerinte azt is meg kell szoknia egy katonának.

Az eredmény az, hogy Pjotr Andrejics egyre jobban leissza magát, Zurin meg egyre több pénzét nyeri el.

A végén Zurin kijelenti, hogy az ifjú száz rubelt veszített. Pjotr Andrejics pénze persze Szaveljicsnél van, de Zurin nagylelkűen azt mondja, ő tud várni. Ezután együtt is vacsoráznak.

Szaveljics nagy óbégatásba kezd, amikor ifjú gazdáját meglátja, aki szerinte korán kezdi a korhelykedést, pedig szülei nem ittak soha. Szaveljics persze a „moszjő”-t hibáztatja a dologért, aki rossz példát mutatott a fiúnak.

Pjotr Andrejics másnap fejfájással ébred. Szaveljics éppen leckézteti őt, amikor beállít egy gyerek egy levéllel, amit Zurin küldött. A levélben az áll, hogy Pjotr Andrejics küldje el a levelet hozó gyerekkel a száz rubelt.

Pjotr Andrejics megparancsolja Szaveljicsnek, hogy adja oda a pénzt, de az nem hajlandó rá.

A fiatalember rádöbben, hogy meg kell törnie az öregember makacsságát, különben mindig gyámkodni fog rajta. Ezért szigorúan helyre teszi Szaveljicset azzal, hogy ő csak szolga, és az a pénz nem az övé, úgyhogy ne okoskodjon.

Pjotr Andrejicsnek ezzel sikerül megmutatnia, hogy ki az úr a háznál, és hogy már nem gyerek.

Zurin tehát megkapja a pénzt, Szaveljics pedig még aznap elviszi fiatal gazdáját a fogadóból.

A bejegyzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!