Petőfi Sándor: A XIX. század költői (elemzés)
A felütésben Petőfi arra figyelmezteti az olvasót, hogy költőnek lenni rendkívüli feladat, ezért senki ne válassza könnyelműen ezt a hivatást, ha nem képes vállalni azt, amivel jár: „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz.”
A „húrok pengetése” motívum egy hangszerre, a lantra utal, és az ókorra, amikor a költők mindig lanttal kísérték a verseiket. Ezért a lant később a költészet jelképévé vált.
Petőfi kijelenti, hogy most, a 19. században nem a költő egyéni érzései, saját problémái a fontosak, a verseiben a költő ne önmagáról beszéljen, mert a világnak most nem erre van szüksége: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.”
Láthatjuk, milyen éles hangon, milyen szenvedéllyel utasítja vissza Petőfi azt a költői magatartást, amely távol tartja magát a közélettől, a politikától, és csak saját egyéni érzéseivel, problémáival foglalkozik.
Nem szabad vershez, költészethez nyúlni csak úgy, akármilyen okból, csak mert fáj a költő lelke, stb. Persze, nem arról van szó, hogy Petőfi kizárólag a közéleti líra létjogosultságát ismeri el, hiszen ő maga is számtalanszor eldalolta egyéni érzéseit (szerelmi lírájában, családi lírájában stb.).
Ami nem tetszik Petőfinek, az a teljes mértékben apolitikus költészet, vagyis az, ha egy költő csak és kizárólag egyéni problémáit dalolja el, fittyet hányva a közösség ügyeire. Petőfi tehát az öncélú művészetet, a l’art pour l’art elvét utasítja el, amely szerint az irodalomnak nincs társadalmi hivatása.
Túl van azon, hogy ő maga legyen a fontos, hogy az ő érzéseiről szóljon a vers: félreteszi a személyes érzéseit, és a közügyekre, a közjóra összpontosít. Így talált rá igazi hangjára a Felhők ciklus után (korábbi verseiben nincs benne ez a tematika).
A kor ütőerén tartva ujját Petőfi megérzi, mi is a költő feladata: „a néppel tűzön-vízen át”. A 19. század költője akkor jó költő, ha a költészet által a néphez és a népért szól.
Petőfi szerint a költészet több, mint a művészet gyakorlása: tett értékű. Az 1. versszakban háromszor, háromféleképpen nevezi meg a költészet eszközét: „húrok pengetése”, „lant”, „szent fa”. Ezzel is éreztetni akarja, hogy egy nem akármilyen eszköz van a költő kezében: egy szent fa. Nem érintheti akárki, csak az arra érdemes költő.
Számos bibliai, ószövetségi motívumot találhatunk a versben, pl. mindjárt a 2. strófában feltűnik Mózes, aki a lángoszlopot követve elvezette népét a Szentföldre: „Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül, a lángoszlopot.”
Egykor a zsidók az egyiptomi birodalom területén éltek, ahol gyakorlatilag rabszolgasorban dolgoztak. Isten kiválasztotta Mózest arra a feladatra, hogy vezesse ki a zsidó népet az egyiptomi fogságból, ezért Mózes az egyiptomi fáraót megfenyegette a tíz csapással, majd kettéválasztotta a Vörös-tengert és népével átkelt Ázsiába.
A Sinai-hegyhez érve fölment a hegyre, s elhozta az Istentől kapott tíz parancsolatot, de távolléte olyan hosszúra nyúlt, hogy a nép már meg is feledkezett róla, és egy aranyból készített borjúszobrot imádtak istenként.
Isten azzal büntette meg őket, hogy addig nem juthatott el a zsidó nép Kánaánba, amíg egyetlen ember is élt azok közül, akik elfelejtették őt és bálványt imádtak. Így a zsidóknak negyven évig kellett bolyonganiuk a pusztában, míg a bűnösök mind meg nem haltak, és végül már csak Mózes maradt életben azok közül, akik Egyiptomból kijöttek.
Ekkor Isten egy lángoszlop segítségével megmutatta a népnek a Kánaánba vezető utat. A zsidóknak a lángoszlopot kellett követniük, s így jutottak el az ígéret földjére.
Mózes feladata tehát az volt, hogy vezesse a népet, s ezzel a bibliai hasonlattal azt akarja Petőfi megmutatni, hogy mi a költők feladata.
A 19. században a költőnek nem az a feladata, hogy önmagával foglalkozzon, hanem hogy követhető példát adjon, hogy a nép kövesse, legyen „zászlóvivő”: „Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.”
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: A XIX. század költői (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>