Ez a komor hangulat folytatódik ezután a záró strófában, amelynek víziós jelképszerűsége a meglepetés erejével hat az olvasóra. Eddig alig volt a versben társadalmi-politikai állásfoglalás, csak az 5. strófában érzékelhettünk valamit, ami talán nem is volt tudatos, csak a tények tárgyszerű rögzítése sugározta.

Most azonban olyan hasonlat jön, amely már nyílt társadalmi-politikai célzás: a napot országából elűzött királyhoz hasonlítja a költő, akinek leesik fejéről véres koronája.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Itt már kétségbevonhatatlan a forradalmi indulat. Ekkor még nem születtek meg Petőfi híres királyellenes versei (Itt a nyilam, mibe lőjjem! Akasszátok fel a királyokat!), de már megszületett A farkasok dala, A nép nevében, az Egy gondolat bánt engemet és a Beszél a fákkal a bús őszi szél. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy nem véletlenül asszociálja a költő a lebukó nap látványához a megbukó király képét.

Petőfi 1846 óta a világforradalmat várta, s ennek a várakozásnak izgalmában élt. Úgy képzelte el a változást, hogy majd egy forradalom során űzik el az uralkodót. Azt hitte, ez lesz az a végső megoldás, amely felé a magyar társadalom is halad.

A puszta leírását átizzítja ez az asszociáció, sőt, mintha már ki is szakadnánk a pusztai alkonyatból. Érezzük, hogy ez már nem leírás, egész másról van már szó. Pedig a mozzanatok most is tárgyszerűek, csak a hangsúly billen át.

Nemcsak mi utólag, a történelmi tények ismeretében érezzük úgy, hogy a vers társadalmi, politikai, forradalmi indulatokat tükröz, hanem már a kortársak is így érezték. Horváth János éppen ezért marasztalta el a verset: őt zavarta a forradalmi telítettség, szerinte ettől a vers felemás, kevésbé művészi, mintha egyszerű tájleírás lenne.

Mi persze másként ítélünk, hiszen a tájleíró költeménytől elsősorban nem tárgyi hűséget várunk, hanem azt, hogy a tájleírás a költő lelkiállapotát tükrözze: érzelmeket, gondolatokat, asszociációkat, amelyeket a táj a költőben kelt.

Az utolsó strófa nem üt el a vers egészétől: a benne megjelenő hasonlat ugyanolyan egyszerű, mint Petőfi bármely más képe, épp ez benne a csodálatos. És mégis ott van benne, hogy a nap egy országából kiűzött király. A hasonlat alapja az is lehet, hogy a Nap éltető sugaraival tartja fenn a Földön az életet, ily módon lehet mondani, hogy a nap királya a földnek.

A befejező kép azonban, a véres korona leesése valami mást asszociál: miért véres az a korona? A francia forradalomban lefejezett király, XVI. Lajos sorsa juthat eszünkbe. A „véres korona” tehát a guillotine alatt lehullott királyi főt idézi fel, s ezzel félreérthetetlenül a forradalmat szimbolizálja, valamint tükrözi Petőfi belső indulatait és politikai törekvéseit.

De még valamiről árulkodik a vers zárlata: ha a nap a királyt jeleníti meg, akkor nem nehéz kitalálni, hogy a mozdulatlanságba dermedt téli táj az elmaradott, elnyomott ország jelképe.

Mindez nem érvényteleníti magának a versnek a tájleíró jellegét: az utolsó versszaknak is megvan a táji, tárgyi hitele és realitása, tükrözi a téli pusztán lenyugvó napot, csak éppen kifejez vele valami többletjelentést is. És ezzel az utolsó strófa visszahat az előző versszakokra is: hangulatilag színezi, emeli és gazdagítja őket.