Az eddigi békés képek és a mozdulatlanság helyébe a 7. versszakban vészjósló és dinamikus képek jönnek. A szelek, viharok megszemélyesítésének rajza vetekszik a 3. versszak nap-megszemélyesítésével.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

A szelek tehát három irányból jönnek és egymásnak feszülnek, birkóznak. A zúgó téli vihar, a szelek „légi csatájának” leírása mozgalmasságot, erőteljességet követel, ami már a strófa első sorától jelen van. A képet kitűnő ellentétek teszik elevenné, pl. a hideg szél alatt a hó úgy szikrázik, mint a tűzkő.

A 8. strófában az eddigi erőteljes mozgalmasság egy fáradt, sejtelmes képbe vált át, amely a ködös, csendes téli alkonyt jeleníti meg. A költő hangja itt lehalkul és lassul az ütem is (figyeljük meg az első két sorvég hosszú „ű” hangját, amely kiemeli ezt a lelassulást!).

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,

A „fáradtan” és a „halvány ködök” mellett az „elülnek” és a „települnek” szavak színezik a strófa hangulatát, melyben 8 mély és csak 3 magas hangot találunk. De nemcsak itt, hanem az egész versben a mély hangok (a, á, o, ó, ü) a leggyakoribbak.

Tehát a viharok elültek, és most a csendessé vált, kihalt rónát látjuk a halvány téli ködökkel, amelyeket szintén megszemélyesít a költő. Ezek a ködök szállnak le a rónára és takarnak be mindent.

S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Ködös, pasztellszerűen lágy és sejtető kép ez a távolba tűnő betyár alakjával, amit ma már erősen romantikusnak érzünk, de a 19. század közepén a pusztára eléggé jellemző reális mozzanat volt (tehát nem Petőfi képzeletének szüleménye, bár a romantikus képzelőerő letagadhatatlan).

Az ábrázolt környezet a fenyegetettség érzését sugallja, s a vad tájon estefelé megjelenő betyár alakja, akit a köd miatt csak félig látunk, távolról, ahogy lóháton megy éjszakai szállására, jelképes. A három pont jelzi, hogy a vízió itt hirtelen megszakad, s a strófa utolsó sora egy jelképszerű látomásba sűríti a betyár kilátástalan sorsát, emberi tragédiáját: „Háta mögött farkas, feje fölött holló.” Prózában ez így hangzana: mögötte pandúr, fölötte akasztófa.

A 7-8. strófában a képek szenvedélyesebbek, víziószerűbbek, mint a vers többi részében: a táj leírása expresszív vonásokkal gazdagodik, a költő érzelmei kivetülnek a tájra.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!