Az első két strófában valami módon, futó célzásként vagy párhuzam formájában megjelenik az ember is, a 3. versszakban azonban nincs közvetlen utalás az emberre, közvetve viszont ott vannak az emberi tulajdonságok a nap megszemélyesítésében:

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

A sík határ tehát befagyott tengerhez hasonlít, de a hasonlat után nincsen pont, hanem vessző van, ami azt jelzi, hogy a költő a hasonlatot összekapcsolja, egybetartozónak tekinti a következő hasonlattal:

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

A kép hangulatát az alant röpülő nap motívuma határozza meg. A nap megszemélyesítésének módja Seres József szerint az egyik legcsodálatosabb a magyar költészetben. Már a hasonlat első fele („alant röpül a nap”) szokatlan, mert a naphoz nemigen kapcsolódik a repülés képzete, még kevésbé érezzük hasonlónak a napot fáradt madárhoz, lefelé mozgását annak fáradt repüléséhez.

Ennek a fáradt madárhoz hasonló napnak le kell hajolnia, hogy valamit lásson, mert rövidlátó. Itt már a nap nem az alant röpülő fáradt madár, hanem egy rövidlátó és emiatt lehajló öregember képzetét idézi. A lenyugvó, már alig világító nap metaforikus képe ez.

Formailag az egyensúly megbillenését érzékeljük: Petőfi az eddigi tiszta rímek helyett nehézkesebb asszonáncot alkalmaz a középső két sorban, így e két sor rímeltetésében van egy döccenés. (Ez történik majd az utolsó strófában is.)

Innentől változik a kép. Míg az első 3 versszak a téli táj jellegzetes vonásait jelenítette meg, a következő egység (4-6. strófa) az emberi élet színhelyeit mutatja be és azt mondja el, hogy azok milyenek télen. Így vetünk egy pillantást az üres halászkunyhóra és csőszházra, a csendes tanyákra, a hallgató csárdákra. Akárcsak a természetben, itt is valahogy lelassult az élet, minden visszafogott.

A megjelenítési módszer és a képek nyugalma nem változik, sőt, tárgyi hűségük mintha még erősödne.

Petőfi leírása csupa tényközlésre szorítkozik (kijelentő mondatokkal), nincsenek se metaforák, se hasonlatok. Az egész együtt mégis valahogy egy szuggesztív képpé áll össze. A költő néhány nagyon pontos, kifejező képpel, tárgyiasan ábrázol, épp ebben van az ereje.

A 4. strófa első 2 sora egyszerű párhuzam, Petőfi hasonlítás helyett megállapítást tesz:

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Nagyon láttató és hangulatkeltő ez a párhuzam: visszaadja azt, hogy a téli puszta ürességét, csendjét, kietlenségét a tanyák is tükrözik.

Ezután a költő egy jellemző képet villant fel az emberi lakhely belső életéből, ez pedig a „szénázó” jószág és a pusztai béres képe. Ez a kép is reális, valósághű, plasztikus és hiteles, akár a 2. strófában a „juhnyáj méla kolompja”, és hangulatilag ez is ugyanolyan merengő, méla, elhaló:

Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Olyan, mintha ezt még távolról néznénk-hallanánk. Ebben a távolodó, halkuló hangulatban érezhető némi visszaemlékező jelleg, nem véletlenül, hiszen a költő nem volt a pusztán, mikor a verset írta, hanem Pesten tartózkodott, és csak visszaemlékezett, milyen a tél a pusztán. Ez a visszaemlékező jelleg nem minden Petőfi-tájversre érvényes.

Figyeljük meg, milyen eltérő a két rövid és a két hosszú sor ritmikája! A két rövid sor gyorsabb, élénkebb üteme után a két hosszú nagy nyomatékkal gördül. Ezt a nyomatékot a költő alliterációval erősíti: „bozontos bús tinó.”

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!