A vers szerkezeti elosztását tekintve rendkívül arányos. 9 versszakból áll, amely 3 részre tagolódik (mindhárom rész 3 versszakból áll).

Az 1. részben a természet, föld, növények, állatok (madarak) jelennek meg. A 2. részben a pusztai életből ragad ki a költő néhány jellegzetes képet. A 3. rész viszont már nem leírás, hanem Petőfi képzeletének kivetítése történik a pusztára.

A strófák úgy épülnek fel, hogy minden versszak egy-egy mondat, és egy-egy versszak (mondat) egy egységes képet jelenít meg (amelyet önállónak tűnő részletképek vagy elemek alkotnak).

A puszta télen ütemhangsúlyos verselésű, páros rímű. Strófaszerkezete a négyütemű 12-es variációjából jön létre. A strófák 6 verssora közül a 3. és a 4. sor csupán félsor (kétütemű 6-os), de olyan 12-esnek is tekinthető, amelyet belső rím bont ketté. Ezek a rövidebb sorok élénkséget, pergőbb ritmust visznek a lassúbb 12-esek közé. A rímképlet aabbcc.

A puszta télen első mondata egy felkiáltás, amelyben szójáték jelenik meg: „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” A szójáték a „puszta” szó kétféle jelentésére épül, hiszen lehet főnév is és melléknév is.

Utána kedélyes, bensőséges, derűs hangulatú megszemélyesítés következik: az ősz olyan rossz gazda, hogy elfecsérel mindent, amit a tavasz és a nyár összegyűjtögetett, így amikor a tél megérkezik, mindennek csak a hűlt helyét találja (nincs juhnyáj, nincs madárdal, stb.)

A vers beszélője nem siet, ráérősen elidőzik a paraszti életből vett képeknél, lassan ecsetelve, milyen gondatlan, rossz gazda az ősz. Ezekkel a nyugodt, kicsit kedélyes képekkel telik az 1. versszak.

A szemléletes és hangsúlyos igék („gyűjtöget”, „elfecséreli” stb.) ellenére is állóképről van szó, és állóképnek tekinthető a 2. versszak is, amely azt mondja el, mi minden hiányzik, ami nyáron élővé, elevenné, kedvessé teszi a pusztát.

A költő ugyanis a 2. strófában rátér a téli puszta halotti némaságának leírására, amelyhez a negatív festés eszközét alkalmazza (amelyet már más alkotásokból is ismerthetünk, pl. Berzsenyi A közelítő tél című verséből).

A hangtalanság, a csend és a hiány érzékeltetésére a költő leírja mindazt, ami nyáron jellemzi az alföldi tájat, és télen nincs: nincs a juhnyáj mozgását jelző kolompszó, nem kesereg a pásztorlegény sípja, nem trilláznak a madarak, nem harsog a haris, nem szól a tücsök (a versben „prücsök”) hegedűje stb.

Mivel ezek mind hiányoznak, a képek a negatívumokra épülnek, amivel Petőfi nemcsak a jelennek, a télnek a kifosztottságát tudja érzékeltetni, hanem szembeállítja a jelent a múlttal is, a nyár értékeivel, amelyek elvesztek, és amelyeket visszakíván. Ezzel a szembeállítással, a veszteség érzékeltetésével sikerül némi elégikus hangnemet is belecsempésznie a versbe.

Az emlékező hangulatot, az elégikus hangnemet a jelzők („méla”, „kesergő”, „kicsiny kis”) is erősítik, az „elnémultanak” régies igealak pedig, amelyet már Petőfi korában is ritkán használtak, ünnepélyesnek hat, s ez is ráerősít az elégikus hangnemre. Nyomatékosan kiemeli, hogy mennyi szépséget fecsérelt el könnyelműen az ősz, de a jelentésbe azt is beleérezzük, hogy milyen szépségeket gyűjtögetett a nyár.

Miután a 2. strófában szemlézte a hiányzó hangokat, a 3. strófában a látványt is bemutatja Petőfi. A strófa egy hasonlattal kezdődik, melyben a költő befagyott tengerhez hasonlítja a téli pusztát („Mint befagyott tenger, olyan a sík határ”), amivel a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel.

Ezután megszemélyesítés következik: az alacsonyan járó nap olyan, mint a rövidlátó öregember, le kell hajolnia és közelebbről megnéznie a földet, hogy valamit lásson. Ez a „rövidlátóság” az életerő korlátozottságát, csökkenését jelzi, míg maga a metafora tovább fokozza a puszta „pusztaságának” érzetét.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!