A vers első része tehát amolyan mitológiai bevezető, amelyből megtudjuk, hogy valami baja van a költőnek, valamilyen betegség gyötri.

Ezután kezd beszélni Janus saját állapotáról: „kórság, sápadt félelem és düh, rút nyomor” stb. kínozza, ami azért következett be, mert elment Mátyással arra a hadjáratra. Nem volt harcedzett ember, nem lett volna kötelező katonáskodnia, azonban ő dicsőségre vágyott, és most jól megkapta!

Keserű önvád szólal meg soraiban: „saját vétkem hozta reám bajomat”. Betegségéért saját magát ostorozza, szidja, amiért otthagyta szép életét és háborúzni vágyott, holott nincs hozzászokva a fizikai megerőltetéshez, ráadásul testileg gyenge, nem való harci életre.

Ilyenformán a legkülönfélébb érzelmek hullámzanak a versben, amelyeknek a váltakozása tovább is lendíti a költeményt:

• keserű önvád
• nosztalgiázás és az otthoni békés, nyugodt életforma utáni vágyakozás (ami sokkal jobban illik egy humanistához, mint a katonaélet: az olvasás az a tevékenység, amely sokkal méltóbb őhozzá, de már késő bánat).
• ironikus önjellemzés
• csendesebb bánkódás: arra gondol, hogy barátai figyelmeztették, de ő nem hallgatott a jó szóra. Saját ostobaságának köszönheti a betegséget.

Ezután következik a mű középpontjában álló betegségleírás, ahol Janus teljesen realisztikusan, részletesen ábrázolja a tüdőgyulladása okozta testi fájdalmakat, tüneteket. Súlyos láz gyötri, verítékben fürdik, egyszer fázik, máskor izzad, kékül az ajka, szóval nagyon érzékletesen leírja testi kínjait, szenvedését.

Érezni azt is, hogy meg van rémülve és fél a haláltól. Nem akar elszakadni az élettől, az istenekhez könyörög fiatal életéért (30 éves ekkor), a sorssal perlekedik, mert nem akar meghalni.

Költő mivoltára hivatkozik: ő Phoebus papja (Phoebus=Apolló, a költészet istene), ezért joga van az élethez.  Nem halhat meg még, hiszen sok műve befejezetlen vagy végső csiszolásra szorul.

De hiába könyörög a kegyetlen istenekhez. Érzi, hogy itt a vég; s ettől a ponttól kezdve a vers megható búcsúzássá válik mindattól, amit szeretett, és az egész élettől.

Nem tud belenyugodni a gondolatba, hogy többé nem láthatja a kék eget, a dombokat, a forrásokat, a mezőt. Azzal vigasztalja magát, hogy legalább édesanyjának, Vitéz Borbálának (aki 1463-ban meghalt) nem kellett megérnie, hogy fia haláltusáját lássa.

De nemcsak egy fiatalember búcsúzik az élettől, hanem egy költő is Janus Pannonius személyében: egy költő, aki nem akarja, hogy neve feledésbe merüljön. Így aztán nemcsak kijelöli sírjának a helyét, hanem sírfeliratát is megfogalmazza a vers utolsó 4 sorában, hogy neve halhatatlan legyen.

Ebben a gesztusban a reneszánsz költői öntudat mutatkozik meg. Janus Pannonius tisztában van vele, hogy mi a legfőbb érdeme: az, hogy meghonosította a Duna táján, Pannóniában a humanista költészetet. (Antik minta is rendelkezésére állt: Horatius ugyanilyen érdemet tulajdonít önmagának Melpomenéhez írt ódájában.)

Ugyanaz a költői büszkeség jelenik meg tehát a vers végén, mint a Pannónia dicsérete című epigrammában. Tisztában van saját fontosságával, érdemével, és ezt a világ tudtára is adja.