A 7. strófában már egyáltalán nincs feszültség, s visszatér a könyörgő formula:

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;

A felszólító módú „Add” a zárlatban határozottabb formában szerepel („Add meg”), mint a felütésben („Adj már”). A verskezdés türelmetlenséget sugall, a zárlatban Balassi a magasba emeli a tekintetét, és nem úgy beszél Istenhez, mint a szolga az urához, hanem szövetséget kereső emberként.

A versben zajló párbeszéd persze egypólusú, hiszen a vers címzettje nem egy személy, hanem az Idea. A vers egyik kulcsszava pedig a letört szárny: szárnya az angyaloknak és a madaraknak van, valamint a költő lelkének, csakhogy az ő szárnya törött. Azért könyörög Istenhez, hogy nyomorúságos, szárnyaszegett életébe hozzon áldást, segítse meg,

Azért könyörög, hogy lelkét, ezt a fogoly madarat, amely vergődik a szabadságvágytól (ahogy a madár is repülésre teremtett lény) Isten engedje ki a markából. A költő csak erre az egyetlen mozdulatra vár, a marok kinyitására, de a döntés nem az övé: a repülésre a szabadságot nem az ember vívja ki magának, hanem Isten határoz arról, hogy kinyitja-e a markát, vagyis mit tesz az emberrel: a cselekvés az Övé.

Az emberi küldetés ugyanis Isten döntésétől függ, de mivel Isten egyetemes terve a szereteten alapul, az embernek bizodalommal kell lennie iránta.

Az utolsó versszakban már a költőre magára vonatkoznak a felszólító módú igék („áldjalak”, „imádjalak” stb.): ezek az Isten irgalmát elnyerő ember háláját fejezik ki.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!

A költő előrevetíti, hogy Isten meg fog bocsátani neki és halálakor a mennybe jut. Tiszta lélekkel, nyugodtan szeretne meghalni: a „repülvén”, „élvén”, „nyugodván” határozói igenevek a lélek könnyűségét, megtisztulását fejezik ki.

Ugyanakkor tévedés azt gondolni, hogy itt a zárlatban a halál a hangsúlyos: Balassi nem meghalni vágyik! A repülés képében van valamiféle eltávolodás, felfelé törekvés, de ez inkább az élethez, a lélek újjászületéséhez kapcsolódik, nem a halálhoz. A költő azt kéri, hogy amikor majd meghal, tiszta lélekkel halhasson meg. Balassi megtisztulni vágyik, nem meghalni.

A „kit jól gyakorolván” fordulat nem valamilyen vallásos tevékenységre céloz, hanem visszautal a szöveg előző részére, a vétek nélküli élet vágyára, azaz Balassi szeretné jól élni az életét. Szabadulni szeretne a bujdosásból, céltalanságból, értelmetlen létből.

A vers végén tehát a költő lelkében lezajlik egy Isten által irányított folyamat, és ennek révén Balassi megszabadul, más lelkiállapotba kerül. Ez nem annak köszönhető, hogy a külső körülmények megváltoztak volna, hanem azáltal szabadul meg a lélek, hogy Isten újjászüli.

Befejezés

Balassi nem élt olyan életet, hogy megfelelhetett volna annak az eszményképnek, amelyet Rotterdami Erasmus fogalmazott meg A keresztény vitéz kézikönyvecskéjében, de életének utolsó korszakában Isten felé fordult. Szerelmes verseiről a legismertebb, de ő nem csupán a világi szerelem költője, hanem az istenszerelmé is!

A hús-vér nők iránti szerelem, mint tudjuk, csak szenvedést hozott a számára, Isten azonban megadta neki azt a kegyet, hogy a kereszténységért vállalt hősi halál végezzen vele: a török elleni harc közben esett el.

Bűnbánó emberként bízott Isten kegyelmében, és mint gyóntatója, Dobokay Sándor jezsuita szerzetes tanúsította, végóráiban, utolsó szavaival is Isten katonájának vallotta magát: „Krisztus megholt énérettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam, Uram, és az te seregedben jártam.”