A 3. versszak tehát a megbocsátás mellett érvel, és a 4. versszak első fele is, utolsó sora azonban ellenérvet hoz fel:

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

Ez egy szűkszavú bűnvallás, amely után a lírai én nem mer kérni Istentől, ezért nem folytatódik a felszólító módú igékkel történő könyörgés. Egyfajta mélypontra jut a költő.

Itt mondja ki nyíltan azt, amitől fél (már a bevezető sorokban is elkezdett önmagáról vallani, de ott még csak bánatról, lelki szomjúságról, szabadulásvágyról, kínról és hosszas várakozásról beszélt, bűnről nem). Most értjük meg, hogy Balassi mi miatt szorong tulajdonképpen, és mi miatt támadt benne kétely.

Nagyon fontos, hogy nem az Istenben való hite rendült meg! Hitbeli meggyőződése mindvégig rendületlen, hiszen mélyen része a személyiségének. Csak arról van szó, hogy szembesülve saját érdemtelenségével abban nem tud hinni, hogy Isten megbocsátja a vétkeit. Önnön erkölcsi állapota miatt esik kétségbe.

Abban kételkedik, hogy az ő számára lehetséges-e mindaz, amiben hisz, mindaz, amit Isten megígért a Bibliában. Megadja-e Isten neki is az üdvösséget?

A „vétkem rútsága” szavakkal teljes érdemtelenségére utal Balassi, ugyanakkor reménykedik az Isten által megígért kegyelemben, amiben objektív igazságként hisz. Ennek magyarázata az, hogy a reformáció tanítása szerint az ember bűnös volta nem akadályozza meg Istent abban, hogy üdvözítse az embert, mert Isten nem vár el érdemeket, egyedül a hitet várja el.

Saját vétkeit rútnak, éktelennek, romlást hozónak nevezi a költő, ugyanakkor őszinte bűnbánat árad a sorokból.

Balassi hite azonban ingatag: időnként ő maga sem hiszi, hogy tényleg elnyeri a bűnbocsánatot, és lehetséges számára a megváltás. Míg a 3. és a 6. strófa a biztos meggyőződés versszakai, addig a 4. és az 5. strófa a kettősségeké.

A költő lelkileg fel van zaklatva, ami a lelkiismeret-furdalás következménye. A kételyt a bűnbánat ébreszti fel benne: olyan csúf bűnöket követett el, hogy Isten talán nem bocsát meg neki.

A rábeszélő, meggyőző gondolatsort (amely modalitás szerint kijelentő és felszólító mondatokból áll), két retorikus kérdés szakítja meg az 5. versszakban, amelyek nyugtalanságot, drámai hatást keltenek, és épp az aranymetszés-pontnál (az aranymetszés-pont egy 16 soros versben a 9. és a 10. sor között helyezkedik el).

Az 5. strófa tehát a vers szerkezeti középpontja, mely kérdéseivel megbontja a szimmetriát:

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é?
Engem, te szolgádot, mint régen sokakot, ébreszthet-é?

Ezek a kérdések a vers zárlatát készítik elő. Kétkedést is kifejeznek, ám a kétely csak rövid ideig tart.

A költő igyekszik meggyőzni magát, hogy Isten meg fog bocsátani, hiszen ha ő pokolra jut, akkor Isten megváltásról szóló ígérete nem teljesülne, ami az isteni ígéret tökéletlenségét, megfogyatkozását jelentené.

De aztán az Isten irgalmasságába vetett hit eloszlatja a bizonytalanságot. A belső vitát a „Megadod kedvesen” kezdetű sorral zárja le a költő, akinek szívében a remény győzedelmeskedik:

Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerént,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerént,

Tehát azt feleli saját bizonytalanságára: „Nem kell kételkednem„. Ezzel feloldódik a versbeli feszültség.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!