William Shakespeare: Hamlet (elemzés)
Claudius (Hamlet nagybátyja): ő az események mozgatója, az ő tettei viszik előre a cselekményt.
Az igazságos, feddhetetlen király szerepét játssza, de a valóságban gátlástalan gazember. Úgy jut Dánia trónjára, hogy elcsábítja bátyja, a király feleségét, majd megmérgezi a királyt. Satnya külsejű, törtető, alattomos és kegyetlen ember, akit a hatalomvágy, a becsvágy és a kéjvágy („koronám, saját dicsvágyam, és királyném”) testvérgyilkosságra vitt rá.
Az udvari tanács előtt erőltetett bizakodással, józanságra, jóindulatra valló intézkedésekkel akar jó képet mutatni magáról. Az ész győzelmének tünteti fel, hogy még a gyászidőszak letelte előtt feleségül vette az özvegy királynét (Hamlet anyját), mert így gyönyörrel ellensúlyozta a bánatot.
Hamlet mély gyászát, ellenséges magatartását nem nézi jó szemmel. A testvérgyilkosság mellé még unokaöccsét is el akarja tenni láb alól, több tervet is sző az elpusztítására.
Jó emberismerő, jól ismeri Hamletet is. Ezt jelzi, hogy a végzetes párviadal előkészítésekor gúnyos fölénnyel veszi számba a nagy lelkek gyanútlanságát.
Hamlet viszonyulása Claudiushoz: Hamlet szemében Claudius a világ gonoszságát, romlottságát testesíti meg. Mindig is idegenkedett nagybátyjától, így amikor Claudius bűnösségéről bizonyosságot szerez, nem rendül meg, nem él át mély megrázkódtatást.
Apja egyfajta eszményképet testesített meg a királyfi számára, amelytől Claudius messze elmarad. Nagybátyja iránt megvetést érez, nem tartja őt méltó ellenfélnek (Laertest, aki szintén ellenfele, sokkal inkább becsüli). Csak egy szánalmas kis bűnözőt lát a királyban, aki nyílt önzésével, gátlástalan törtetésével megcsúfol minden humanista eszményt.
Személye nem érdekes Hamlet számára: fontosabb kérdések kötik le a figyelmét, így azok a jelenetek, amelyekben a király és unokaöccse vesz részt, nem is olyan telítettek érzelmi szempontból, mint pl. azok a párbeszédek, melyeket Hamlet anyjával vagy szerelmével, Opheliával folytat.
Gertrud (a király felesége, Hamlet anyja): idősödő, gyönge asszony, akinek nincs nagy mozgástere. Még férje életében hűtlenné válik, házasságtörést követ el Claudiusszal. Fia mellett nem áll ki. Csak kenetes, közhelyes szavakkal vigasztalja apja halála miatt érzett fájdalmában, és meg akarja győzni az eltúlzott gyász értelmetlenségéről. Anya és fia kerülik az őszinte beszélgetést, érzelmeiket nem mutatják ki.
A Szellem szavaiból arra következtethetünk, hogy Gertrud szerette az idősebb Hamletet. Claudius szövetségesévé a szerelmi mámor és jellemének gyöngesége tette. Először hagyja magát elcsábítani, aztán fenntartások nélkül elfogadja új férje döntéseit, visszhangozza nézeteit. Iránta való szenvedélye olyan erős, hogy anyai kötelességeiről is elfeledkezik. Meg se fordul a fejében, hogy fiát illetné a trón, és hogy szót kéne emelnie Hamlet érdekében.
Gertrud valószínűleg nem tudott az idősebb Hamlet meggyilkolásáról. Azonban az ifjabb Hamlet árulásként értékeli, hogy apja érdemei, értékei ilyen gyorsan eltűntek anyja emlékezetéből. Ebből egy általános következtetést von le, mely az erkölcsi nemesség, az eszmény törékenységére, hiábavalóságára vonatkozik.
Anyja jelleme nagy hatással van világszemléletére: az emberiség egészéről alkotott képe attól függ, anyját milyennek találja. Ezért Hamlet számára különösen fontos, hogy belelásson anyja lelkébe („Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz. / Mely megmutatja szíved bensejét.”), mert tudni akarja, maradt-e még benne valami egykori erényeiből, az idősebb Hamlet iránti szeretetéből (III. felvonás 4. szín). Ha anyja nem változott meg teljesen, akkor talán nem helyrehozhatatlanul romlott az emberi nem. Ám próbálkozása eredménytelen marad.
Polonius (a király főkamarása): okos, tapasztalt, minden hájjal megkent figura. Fontoskodó, túlbuzgó ember, az élet bonyolultabb jelenségeit nem érti. A királyi udvarban működő besúgórendszer megszállott szervezője és áldozata is. Azon fáradozik, hogy Hamlet elvegye lányát, Opheliát, és így bekerülhessen a királyi családba. Azt hiszi, a királyfi búskomorságát Ophelia elutasító viselkedése okozza.
Fiatalkorában színészkedett („jó színésznek tartottak”), így a legármányosabb cselszövésekben ő Claudius jobb keze. A királytól kapott megbízásokat erkölcsi gátlás nélkül hajtja végre. Bár Hamlet szúrja le – tévedésből –, mivel Claudius érdekében és jóváhagyásával hallgatózott, átvitt értelemben az a hatalom pusztítja el, amelyet vakon szolgált.
Laertes (Polonius fia): egyenes, tiszta jellem, de indulatai elvakítják, és elvakultsága a vesztét okozza. Bosszúra éhes, mivel apját meggyilkolták (Hamlet ölte meg véletlenül). Fölkelést szít a király ellen, mert azt hiszi, Claudius volt a tettes. Később Hamlet ellen fordul. A ravasz Claudius fondorkodásával behálózza, megzabolázza, saját szolgálatába állítja és felhasználja céljai elérésére.
Laertesnek egész más a jelleme, mint Hamletnek, így másként reagál apja meggyilkolásának hírére is. Ő nem hezitál: semmit sem tud apja halálának körülményeiről, mégis kész az azonnali bosszúra, Hamlet pedig még a részleteket is ismeri, mégis habozik.
Laertest már a puszta feltevés bosszúra sarkallja, már a szállongó hírek elegendőek számára, hogy fegyveres csoport élén rontson a királyra. Ő a kor általános szokásrendje szerint viselkedik, ő a „középkori Hamlet”, aki egyéni bosszút hajt végre. Sőt, apja és húga halála miatti fájdalmában még ármányra, becstelenségre is kapható (beleegyezik, hogy mérgezett karddal vívjon).
Hiányzik belőle Hamlet emberi nagysága, élete utolsó perceiben azonban felmagasodik. Leleplezi Claudius álnokságait, bocsánatot kér Hamlettől a mérgezett kardért és ő is megbocsát Hamletnek apja megöléséért, így tiszta lélekkel távozik az élők közül.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
William Shakespeare: Hamlet (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>