A Háromrészes ének belső világa

A három résznek három külön világa van. Tartalmilag összekapcsolódik, de a ritmusa más. Szerkesztése zenei alapú, a ritmus a leginkább meghatározó tényező. Nem lehet benne logikai, retorikai elemeket találni, nincs benne ok-okozat, sztori, történet. Weöres Sándor direkt nem olyan művet akart írni, ami „sztorizik”.

Az embernek befelé kell fordulnia, az egyéni létébe. Ugyanakkor a minden emberi lét belső világa felé igyekszik haladni a költő. Az intuícióra, a megérzésre hat. Nem fogalmi, értelmi síkon kell értelmezni. Nem mindig a véletlenen múlik, hanem intuíció, a figyelő ember attitűdjével találkozunk. Nem a gondolkodó, tanító ember attitűdjét veszi fel (tanító jellegnek nyoma sincs a versben).

Minden szavának külön fogalmi jelentése van, együtt mégsem jelent semmit: nem lehet tartalmilag kibontani egyetlen szavát sem. Csak sokkal mélyebb összefüggések alapján lehet megérteni.

A Háromrészes ének motívumrendszere

Vannak ismétlődő motívumok, de mindig más szövegkörnyezetben térnek vissza. Mindig többet tudunk meg róla. pl. „Küldd néki töretlen álmodat” (ép, teljes álmodat, küldd a hatalmasnak).

„Hályogos sűrűség alatt...”: A szemen levő hályog mindig kékes, fehéres, tompa fényű.

Születésünktől fogva a halál felé menetelünk. Mindenki meghal egyszer (vermét ássa).

„Ne kérd a veremtől jussodat, / Te vagy a vadász, és te vagy a vad”: Az űző és az űzött is te vagy. A hatalmas is te vagy.

„Kereplőként űzöd körbe magad, rab vagy”: Az ember az űzöttséget és az űzést, az űző és űzött állapotot egyszerre éli meg, de magában hordozza mindazt, ami vele történik: annak okát, célját, lényegét. Az hiszi, más űzi, de magadban keresd az űzőt is. Minden te vagy, te nézed magad, amikor bárhová nézel.

„Hasztalan üldözöm zajban, csendben…”: Nem érem el soha. A létezést én testesítem meg, az élő. Őbenne van az Isten, a hatalmas. Én vagyok a minden, magamban hordozom üldözőm és űzöttségem tudatát. Esendő létemben (páva, madárka létemben) a hatalmas léte is benne van. Az öröklét is benne él.

Az elmúlást, szétveretést, eltűnőt jeleníti meg előttünk. Van egy tünékeny jelenségszint (Kölcseynél is minden pára és buborék a Vanitatum vanitas című versben, őt ez kétellyel, elkeseredéssel tölti el, de Weöresnél ez bizonyosság, amit szeretne átadni nekünk).

Aki egy sorsot megél idelent, az a földi lény sorsba burkolt léte idelenn. A lenti élet állandó mozgásban van, nyüzsgő, űző-űzött, kereső, kutató mozgással, rengéssel van tele, soha nem pihen. A lét örök és állandó.

Szinte körkörösen, furcsa spirálmozgást imitálva a motívumok jelentése egyre bővül, gazdagodik. Ugyanaz a motívum újra és újra megjelenik. Repülés, távolodás, dimenzióváltás, síkváltás, időváltás motívuma. A viszony, kapcsolat ismétlődése is motívumismétlés.

„Az élettelen avar is röpül” : Halottnak látszik, de szintén él, csak más dimenzióban.

„Ne hidd, hogy rögben alhass” : A földben, föld alatt, üregben, veremben. Más léptékben, más dimenzióban fogsz létezni.

Az anyagtalan és nyughatatlan motívum újra és újra megjelenik. Nem győzelemben és veszteségben mérhető az új élet, csak létezés van, ritmus van.

„A múlt se pihen” kezdetű szakasz az idősíkokra vetíti ki a problémát. Gyönyörködj ebben a létben, becsüld meg a percet! Az új percekben ott van a múlt. Mai lényegünkben ott van a múlt ere is, beleépülve, belesejdülve, mint ahogy a kőben látszik az erezet.

A csillagok most az élőknek csillognak. Ami most ontja fényét, az a jövő életeit érinti majd meg. Az Igaz és a Van egy másik dimenzióban léteznek (elvont, örök érvényűnek érzett fogalmak. József Attila írta, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit!”). A Van, a most létező, és az Igaz (a nagy lét) összenéz, egymásra tükröződik. A párák, fények egymáshoz érnek; távoli dimenziók érintkeznek egymással. A nagy, örök léttel így vagyunk kapcsolatban, az őseinkkel így vagyunk kapcsolatban. Távoli érintkezés, mint egy sugár.

Visszaidéződik József Attila Dunánál című verse, de asszociálhatunk Babitsra is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!