Az Országháza című vers 1846-ban íródott, Vörösmarty a Nemzeti Kör vagy Ellenzéki Kör egyik ülésén olvasta fel. A mű elsőként a Pesti Hírlapban jelent meg, amelyet Kossuth indított 1841-ben.

Vörösmarty akkor írta ezt a verset, amikor az országgyűlést Pozsonyból Pestre helyezték, de nem volt pénz az országház megépítésére. A nemességből senki nem akart erre – a köz javára, saját országgyűlésük épületére! – pénzt áldozni. Már úgy nézett ki, hogy nem épül fel a Parlament. Vörösmarty felháborodott ezen.

A versnek döbbenetes hatása volt. Amikor Vörösmarty elszavalta a Nemzeti Kör estélyén, a Pesti Hírlap beszámolója szerint a hallgatóság fel-felkiáltott közben és lángoló tekintettel hallgatta. Mikor a költő befejezte a szavalást, hatalmas zaj kerekedett, a közönség – amely a magyar reformmozgalom híveiből állt – elragadtatva követelte, hogy újra hallhassa a remek költeményt.

Egy ráolvasás, egy szitok ez Vörösmarty részéről:

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.
S vas eszével
Jég szivével
Fölmerűl a külfaj árja,
A meleg vért általjárja,
És a nemzet áll fagyottan
Tompa, zsibbadt fájdalomban.
Nincsen egy szó
Összehangzó
Honfiaknak ajakáról,
Nincsen egy tett
Az eggyé lett
Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Mért?
Volt idő, midőn nevére
Fölkelének, s amit kére
Nem keresvén cifra szóban,
Ami a szív legmélyén van,
Adtak drága bért,
Adtak érte vért.
Most midőn leszállt a béke
S a vérontó harcnak vége,
S a hazának,
Mint anyának,
Aki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja:
Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

A versben Vörösmarty megostorozza, megveri szavaival a nemességet, fejükre olvassa, hogy nem jó vezetői a hazának.

Nem öntudatosak, és sokszor azt sem tudják, mire szavaznak az országgyűlésben („rosszra-jóra / Még szavazni jár dobszóra.”)

Kizsákmányolják az így is nehéz terheket viselő alattvalókat, akik már nem hisznek nekik, nem bíznak bennük, sőt, gyűlölik a nemességet.

A nemesség „Ura s rabja millióknak”, azaz ura millió embernek, a jobbágyoknak, és rabja a millió pénznek. De azért se lehet szabad a nemesség, mert ő maga is rabságban tart másokat, a jobbágyokat, és nem tiszta a lelkiismerete. A jogfosztás és kizsákmányolás által a hazájától fosztja meg a parasztságot, ami nemzetellenes tett, a hazának árt vele.

„Fölmerül a külfaj árja”, írja Vörösmarty, arra gondolva, hogy a nemesek végül engednek a Habsburgoknak.

A cím az Országháza épületére utal, amely pénz híján sehogy sem akart megépülni, s ezért a „hazának nincsen háza”, ami szégyen a nemzetre (= nemességre) nézve. A nemesség méltatlan az őseihez, nemhogy vérét, de már pénzt adni sem hajlandó a jó ügy érdekében.

Az utolsó öt sor a legismertebb: a költő egy anaforás szerkezettel a jobbágyságot nevezi meg. Indulatosan szemére veti saját társadalmi osztályának, a nemességnek, hogy a jobbágynak nincs hazája. A nemesség, ez az önző „büszke faj” a hibás, amiért a haza neve csak szégyen és átok az elnyomottak számára.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!