Vörösmarty Mihály Késő vágy című verse 1839-ben keletkezett. A költő szerelmi lírájának egyik legszebb darabja. Akkor íródott, amikor Vörösmarty számára az első szerelem már nem volt több puszta emléknél, mégis sokáig tovább élt költészetében.

A verset az Etelka-élményhez szokta kötni az irodalomtörténet, bár Tóth Dezső monográfiájában felveti azt a gondolatot, hogy esetleg lehetett Etelka után, de még Laura előtt egy komoly, de nem hosszan tartó szerelem a költő életében, amely az ekkor született verseket ihlette. Az 1830-as évek második felének szerelmi lírája ugyanis hangulatában egész más, mint a fiatalkori Etelka-líra. Mivel ez a feltevés nem bizonyítható, az Etelka-szerelmet tekintjük a vers ihletforrásának.

Életrajzi háttér: Vörösmarty 1817-ben a Perczel családhoz került házitanítónak: Perczel Sándor három kisebb fiának lett nevelője. 1821-ben beleszeretett Perczel Sándor legidősebb lányába, Perczel Etelkába, de a társadalmi különbségek áthidalhatatlan szakadékot képeztek közöttük (a lány gazdag és előkelő volt Vörösmartyhoz képest).

A reménytelen szerelem beteljesületlen maradt, a költő visszariadt a szerelmi vallomástól. Amúgy is bátortalan volt, s az eleve kilátástalannak tartott vonzalmat inkább elnyomni igyekezett.

Etelka nem volt szerelmes a költőbe, ugyanakkor nem viselkedett vele elutasítóan sem. Valószínűleg sajnálta őt: az egész Perczel család részvéttel és pártfogással viseltetett a tehetséges, de szegény sorsú házitanító iránt.

Vörösmarty tisztában volt azzal, hogy szerelmi bánata, fájdalma legfeljebb részvétet ébreszt csak a lányban, erről tanúskodnak Etelkához írt szomorú, szentimentális hangvételű versei. Érzelmeit azonban hiába akarta elfojtani: minél kisebb esély volt a beteljesülésre, annál nagyobbra nőtt szívében a szenvedély.

Az Etelka-élmény túlnőtt önmagán: ez adott a fiatal költőnek örömöt, szépítette meg magányos napjait és töltötte be fantáziáját. Etelka olyan eszménykép lett a számára, mint Dante számára Beatrice. Vonzalma 1825 táján erősödött igazi tragikus szenvedéllyé. A következő évben, 1826-ban Vörösmarty végleg megvált nevelői állásától, hogy az irodalomból éljen.

A mélyen titkolt szerelem évek múlva elhalványult. 1839-ben újra látták egymást, és a találkozás felkavarta a költő érzéseit, aki ekkor már 39 éves volt. A rég feledett szenvedély felizzott lelkében, ez az élmény ihlette a verset.

A műben megrázó lélektani hitelességgel és líraisággal kap hangot a szív és az ész küzdelme: a férfi, aki belátja, hogy már nem fiatal és el kell fojtania magában a szenvedélyt, minden józan belátás ellenére szerelmi érzésekre vágyik.

Vörösmarty félt attól a belső elszegényedéstől, amit a „szív életének” elvesztése maga után von. Amikor az Etelka-szerelem múlni kezdett, az érzelmek kihűlésével gazdag belső világának elszíntelenedését élte meg legnagyobb veszteségként. Etelka személyén keresztül olyan élményhez jutott, amely nélkül üresnek tűnt az élet („általa fejlett ki minden érzeményem” – írta a lányról).

A Késő vágy pontosan ezt a belső elszegényedést panaszolja: eltűnt az az élmény, amely megszépítette a költő életét.

Késő vágy

Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

A vers műfaja elégia. Hangvétele elégikus, a tragikus felhangot sem nélkülözi. Felfokozott érzelmi állapot, nyugtalanság, zaklatottság érzékelhető.

Típus: idő-és értékszembesítő vers. A költő egy értékgazdag és egy értékszegény léthelyzetet szembesít. Az értékgazdag a vágyott, pozitívnak tartott, az értékszegény a valós, negatívnak megélt élethelyzet. A múlthoz kapcsolódó, kívánt világot a jelen látószögéből megszólaló lírai én visszafordíthatatlanul eltűntnek, értékeit végérvényesen elveszítettnek tapasztalja.

Korstílus: romantika.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!